Kire gondolok? Hát azokra a pasikra, akiknek a szeme se áll jól. Akik elkésnek a randiról, vagy meg sem jelennek, mégis száz meg száz esélyt szavazunk nekik. Lefegyverző magabiztossággal támadnak, elveszik, ami kell nekik, és bűntudat nélkül állnak tovább. Sima nyelvvel fűznek egyszerre vagy öt lányt, barátaiknak se szeri se száma, és akkor is két kézzel szórják a pénzt, ha azt nem engedhetik meg maguknak. És akkor is elhitetik a világgal, hogy ők az élet császárai, ha az nem igaz.
Maszatolnak, hitegetnek, csábítanak, ígérnek fűt- fát aztán köddé válnak, mégis kellenek nekünk.
Miért?
A kérdés jogos, és nincs egyértelmű válasz. Talán azért, mert bár szívesen állítjuk magunkról, hogy nyugalomra és biztonságos – békés szigetre vágyunk, az ilyen férfiak körül izzik a levegő, szinte forr a víz. Valami mindig történik velük, körülöttük és ebbe a csillagszórós, robbanás közeli, mozgalmas életbe szívesen kukucskál be az is, aki egyébként hosszú távon képtelen lenne elviselni az állandó feszültséget. Mindemellett a fenegyerekek jó része – bár nem kenyerük a hűség – valójában nem elvetemült gonosztevők. Helyén van a szívük, és bár nem biztos, hogy férjként megállnák a helyüket, ha úgy hozza az élet, hősies tettekre is képesek. Mert merészek, mert nem ijednek meg a saját árnyékuktól, mert míg egyfelől az eget ostromolja önzésük, másfelől képesek önzetlenül tenni másokért.
Vagy… vagy szívesen hisszük ezt róluk, mert minimum el tudják hitetni a világgal és leginkább velünk, nőkkel, hogy izgalmasak és különbek, mint a kevésbé arcos – harcos férfiak.
Csendes hőseink
