Mert
Szóval a nagyi sokkal jobb fej, mint a szüleim!
Egy nagyinál már csak két nagyi a jobb. Szerencsére nekem több is van. Meg dédim is. Kár, hogy nincsenek itt minden nap!
Anya verziója
El sem tudom képzelni, hogy bírja valaki minden nap, nulla segítség nélkül egy újszülöttel. Hiába a 9 hónap (esetünkben csak 8), erre nem lehet felkészülni. (Vagy fel lehet, csak én csesztem el valamit?) Félre ne értsetek, imádom Flórababát, és egy mosolyától már fel tudok töltődni.
De baj az, ha egy újdonsült anyuka bevallja, hogy elfáradt, lemerült, kész, segítsen neki valaki? Miért nem beszélnek többet a szülés utáni időszakról? Miért csak a csupa rózsaszín, mosolygós, babaillatban úszó cukormázról hallani, olvasni?
Hát, vessenek meg érte, de én bevallom: ha nincs itt a nagyi, vagyis anyukám néhány alkalommal, akkor már tuti depressziós lennék. Amikor például hazajöttünk a kórházból, ő vezette a háztartást, főzött rám és a férjemre, mosott, vasalt és tartotta bennem a lelket. Mert Flórababa épphogy 2300 grammot nyomott. Kicsi volt, csontsovány, törékeny, nagyon sárga és aluszékony. Semmi cuki babaháj. Ránéztem és azt éreztem: atyaég, megfogni sem merem, és ezentúl nekem kell róla gondoskodni? Nekem?! De hát még én is gyerek vagyok!
A napi rutin így nézett ki: legalább kétóránként szopizás, minden egyes alkalommal cicin bealvás, aztán ébresztgetés, nózipiszkálás, csikizés, hajbirizgálás – nulla hatással. Csak alszik, nem eszik, jaj, hogy fog így hízni?! Mérlegelés (a doktornő azt mondta, kell, hiszen kicsi a súlya). De hogy lehet egy óra szopizás (értsd: nyűglődés) után kevesebb, mint előtte?! Rosszul raktam cicire? Bezzeg X-nek egyből ment és egy évig szoptatott. Y meg még tovább. (Mintha ez valami verseny lenne.)
Nálam maradt az aggódás, a sikertelennek elkönyvelt szopi után a gyerek visszafektetése. Majd sírás a vécén, fejés, alig jön valami, miért nincs tejem?! Két-három ingerült mondat a férjemnek, kis evés és kezdődik minden elölről. Előtte gyors veszekedés még a nagyival, aki szerint nem kellene szegény gyereket felébreszteni. Én csak azt hajtottam: muszáj, mert szopiznia kell, úgy tűnik el a sárgasága…
Szóval sajnos nem indult könnyen és önfeledten az anyaság. Azt hittem, sosem leszünk túl ezen az időszakon. Segítség nélkül belerokkantam volna.
Azóta már nem csak evésből és alvásból áll az élet. Minden nap egy új kihívás. 🙂 Arról már volt szó, hogy nem egy alvóbajnok, egyre jobban érdekli a zenélő maci, az elefántos csörgő vagy épp az ökle. Sokszor azonban csak sír és sír. Éjjel-nappal. Ha a cicin van nonstop, azért, ha nincs, azért. Rázendít az ölemben, a babakocsiban, a kendőben… Amikor sok „semmi sem jó” nap gyűlik össze, az elképesztően sokat kivesz belőlem fizikailag és szellemileg is. Ilyenkor érzem, hogy fogy a türelmem, feszült vagyok, ideges, mindenre és mindenkire haragszom. Rá is.
Aztán azonnal megbánom ezt és bocsánatot kérek tőle. És hívom a nagyit. Fél óra alvás, egy hajmosás és egy finom süti csodákra képes ám! Köszönöm neki!
Mert nem kell mártírnak lenni. Igenis nem árt időnként feltöltődni, mert utána sokkal többet tud adni az ember.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
