Látszik a páromon, hogy nagyjából ugyanaz fut át rajta, ami rajtam is: a kekszet befaltuk, mazsola nincs, sütiből is csak morzsák. Van valami? – kérdezi tőlem, de csak szomorúan rázom a fejem. Felállunk, benézünk a nasipolcra, de csak az üresség néz vissza. Lézengeni kezdünk a lakásnyi négyzetméteren, mint a zombik, akik nem kapnak vérszagot. Megy a sóvárgás.
Állok a hűtő előtt, de semmi, teszek egy kört a konyhában, és még háromszor megállok a hűtő előtt, és kinyitom. Eszembe jut a vicc, mikor a hűtő nyit rá az alvó emberre. Csak nehogy én is így járjak. Bárhogy nézem, se joghurt, se Túró Rudi. Átnézem szintről szintre, hátha valamelyik sarokba beragadt valami, de csak egy száradt paradicsomzöldet találok.
Nyelem a nyálam, iszom egy kicsi vizet, mert még csak egy édes lötty sincsen itthon. A bolt meg már zárva, átfuttatom az agyamon az éjjel-nappalikat, de a közelben nem láttam egyet sem. A gugli sem talál. Beállok a spájz ajtajába, és méregetem a cukrot. Vajon mennyire gáz a tej és cukor kombó? Végül a lekvár ment meg. Lecsavarom a tetejét, és jól belemélyesztem a kanalat. Bekapom, és a sóvárgás minden egyes ízhullámmal oszlani kezd.
Nyugodt lélekkel visszaülök a kanapéra, elfészkelődünk, megy a sorozat, végre teljes a kép, a kínzó érzésnek annyi. Pici érintéshiány van még, gyorsan megoldom, és már örülnék, hogy milyen klassz az élet, mikor belém csap a villám.
Basszuskulcs. Most meg sós kéne.
Ti is szoktatok így sóvárogni? Vagy mindig van vésztartalék?
A kép forrása: Pixabay
