Persze megfelelő hozzáállás is kell hozzá, de alapvetően jó érzékkel vonzzák be a bőséget.

Sokan hiszik azt, hogy „lehajolni a kicsiért” az méltóságon aluli történet. Szerintem életrevalóságra utal és kifejezetten pozitív szokás.

A borostyán levéllel való mosással kapcsolatban pár héttel ezelőtt írt cikkem folytatását ígértem nektek. Mert fontos, hogy a bennem, illetve az esetlegesen bennetek felmerülő kérdésekre válaszokat  adjak.

Könyvtárban jártam. Szeretek odajárni. Szeretem a hangulatát, azt a jellegzetes könyvillatot. És azért is szeretem, mert a könyvtár segít a takarékosságban.

Mostanában többször túrom át a szekrényt, mint máskor. Nem, nem jól fogalmazok: másként túrom fel a szekrényt. Régebben lendületből, dühösen, mert az biztos, hogy sose találtam meg azt a ruhadarabot, amit kerestem. Mostanában azért nézem át, hogy tudjam, mim van.

Gyerekkorom óta kutyák közelében éltem, de a bizalmam feléjük hosszú évek alatt, óvatos kis lépésekkel alakult csak ki. Sőt, voltak olyan évek, amikor inkább teherként tekintettem a kutyákra, mint segítőkre.

Nemrég írtam a megszokás hatalmáról, és arról, hogy eltérő státuszú embereknél egyformán okozhat károkat ez a gyakorlat. És megígérhetem neked, hogy fogok még sokat írni erről, nagyon is gyakorlati példákat felemlegetve, mert pénzügyeink tekintetében ez az egyik mumus. Igazi ellenfél, amit nehezen lehet megtörni. De mit is jelent pontosan a megszokás? Miért ragaszkodunk annyira helyekhez, helyzetekhez, emberekhez, kereskedőkhöz vagy márkákhoz?

Talán ismerős a helyzet: egy pocsék munkanap után, lehangoltan, stresszesen és nyűgösen, sőt a világból kiábrándultan tartasz hazafelé. A legszívesebben elbőgnéd magad, mert aznap semmi se jött össze. Leszúrt a főnök, az a kolléganőd is hátba támadt, akiben még megbíztál, és a pároddal is sikerült összekapni telefonon valami pitiségen...