Elég hűvös napok jártak már akkor, befordult az ősz a kapun. Mindenszentekre látogattunk haza a családommal a kis nyírségi falumba, ahonnan származom. Egyik délelőtt megbeszéltük a szomszédokkal, hogy ellátogatunk egy közeli tóhoz, ahol egy barátunk horgászott. Jót beszélgettünk, megnézegettem a felszerelését, mindenről kifaggattam alaposan, szeretek új dolgokat tanulni. Telt az idő, jól éreztük magunkat a hideg ellenére is.

A nagy beszélgetésbe lassan, alig észrevehetően egy folyamatos, szomorú nyávogás kezdett belopózni.

Vékony hang volt és olyan erőtlen, hogy eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, alig hallottam, idővel viszont hiába beszéltek hozzám, már nem figyeltem másra, csak a kis nyöszörgésre. Elindultam megkeresni a hang forrását, Réka barátnőm követett. Együtt sétáltunk jó pár métert, majd tértünk rá egy kis gyalogos útra, ami egy újabb tóhoz vezetett. Közben egyre erősebb lett a sírás, tudtam, hogy jó az irány. Az utolsó lépéseket már szinte futva tettem meg, míg végre odaértem.
A tóban egy hatalmas nádkupac között egy kiscicát láttam meg, akinek csak a feje látszott ki, a teste a hideg vízben volt. Fogalmam sincs, mit csinált ott, vagy hogyan került oda, de nem is elmélkedtem rajta. Gyorsan kihúztam, és csak ezután néztem meg közelebbről.

A legkülönlegesebb kiscica volt, akit valaha láttam: egy háromszög van a homlokán! – tudatosult bennem.

Gyorsan magamhoz szorítottam a kabátom alá a reszkető kis testet, ránéztem Rékára, akinek az arcán ugyanazt láttam: és most mi legyen? Nem sokat tudtunk a következő lépésen gondolkozni, mert hihetetlen dramaturgiai érzékkel abban a szent minutumban megjelent a helyi, háromfogú halőr. Köszönés helyett ordítani kezdett, hogy mit keresünk ott, kik vagyunk, az a rész magánterület, minek mentünk oda, legfőként hogyan.
Mondtuk, hogy a kiépített gyalogos úton jöttünk pár lépést, ne haragudjon ránk, nem ebben a faluban lakunk, nem ismerjük a tavat, nem láttunk tiltó táblát, hogy nem szabad oda a bejárás (mert nem is volt), már megyünk is és legfőként azért jöttünk, mert egy kiscica beleesett a tóba és meg akartuk menteni.
Tovább ordított, hogy azonnal menjünk el, a macskát meg dobjam vissza a vízbe (?), mert majd jön a kutyája, és az elintézi örökre ezt a problémát.

Ezen a ponton végre magamhoz tértem a kábulatból, ritkán látok ilyen dühkitörést felnőtt embertől. A lehetőséghez képest higgadtan közöltem, hogy a cicát elvisszük most azonnal, ne merjen kiabálni, legfőként követni minket. Gyorsan elhagytuk a helyszínt, kabátomban a még mindig reszkető kiscicával, akinek csak ennyit mondtam: Ne félj, Poppy, most már minden rendben. Így történt a névválasztás.

Poppy lett, mert ez volt az első név, ami eszembe jutott.

Messziről még hallottuk, ahogy a halőr dühödten szentségel, sosem tudom már meg, hogy mi dühítette fel ennyire. Mi pedig hazaindultunk Poppyval, akinek tudtam, a sorsa mostantól rajtam múlik. Plédbe csavarva (milyen jó, hogy mindig van a kocsiban!) vittem be, anyu éppen délutáni alvásából ébredt. A történethez hozzátartozik, hogy a mi családunk kutyás család. Mindig is kutyánk volt, mígnem pár éve hozzánk került egy cica. Na, kinek hála? Naná, hogy az  én kezem van a dologban. Röviden: hazafelé sétáltam, találtam egy árva cirmos kiscicát, megsimogattam, hazáig követett a fűben, azóta anyuékkal lakik, ő Mimi.

Mikor anya meglátta, hogy megint egy kiscicával érkezem, már messziről mondta, hogy ezt nem hiszi el, akárhányszor kiteszem a lábamat a lakásból mindig egy kisállattal térek haza… Van benne valami, mondjuk.
Sajnos Mimi nem fogadta valami jól az új jövevényt, szóval világossá vált, hogy anyuéknál nem maradhat. Eszembe sem jutott akkor még, hogy én is felnevelhetném. Így őrült gazdikeresésbe kezdtem, még a netre is feltettem a Jónő-oldalra Poppy fotóját, hogy valaki befogadja-e a kiscicát.

Szinte percenként jöttek a gazdijelöltek levelei, szóval már csak ki kellett választani egyet.

Beleszerettem, és nem fogom odaadni senkinek.