Egyéb kategória

Poppy naplója: szerencsés véletlen

Mint minden, a mi történetünk is elmesélhető röviden és hosszan is, a vége viszont így is, úgy is ugyanaz. Ennek szerencsére jó a végkicsengése.
vous - 2015.06.28.
Poppy naplója: szerencsés véletlen

Elég hűvös napok jártak már akkor, befordult az ősz a kapun. Mindenszentekre látogattunk haza a családommal a kis nyírségi falumba, ahonnan származom. Egyik délelőtt megbeszéltük a szomszédokkal, hogy ellátogatunk egy közeli tóhoz, ahol egy barátunk horgászott. Jót beszélgettünk, megnézegettem a felszerelését, mindenről kifaggattam alaposan, szeretek új dolgokat tanulni. Telt az idő, jól éreztük magunkat a hideg ellenére is.

A nagy beszélgetésbe lassan, alig észrevehetően egy folyamatos, szomorú nyávogás kezdett belopózni.

Vékony hang volt és olyan erőtlen, hogy eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, alig hallottam, idővel viszont hiába beszéltek hozzám, már nem figyeltem másra, csak a kis nyöszörgésre. Elindultam megkeresni a hang forrását, Réka barátnőm követett. Együtt sétáltunk jó pár métert, majd tértünk rá egy kis gyalogos útra, ami egy újabb tóhoz vezetett. Közben egyre erősebb lett a sírás, tudtam, hogy jó az irány. Az utolsó lépéseket már szinte futva tettem meg, míg végre odaértem.
A tóban egy hatalmas nádkupac között egy kiscicát láttam meg, akinek csak a feje látszott ki, a teste a hideg vízben volt. Fogalmam sincs, mit csinált ott, vagy hogyan került oda, de nem is elmélkedtem rajta. Gyorsan kihúztam, és csak ezután néztem meg közelebbről.

A legkülönlegesebb kiscica volt, akit valaha láttam: egy háromszög van a homlokán! – tudatosult bennem.

Gyorsan magamhoz szorítottam a kabátom alá a reszkető kis testet, ránéztem Rékára, akinek az arcán ugyanazt láttam: és most mi legyen? Nem sokat tudtunk a következő lépésen gondolkozni, mert hihetetlen dramaturgiai érzékkel abban a szent minutumban megjelent a helyi, háromfogú halőr. Köszönés helyett ordítani kezdett, hogy mit keresünk ott, kik vagyunk, az a rész magánterület, minek mentünk oda, legfőként hogyan.
Mondtuk, hogy a kiépített gyalogos úton jöttünk pár lépést, ne haragudjon ránk, nem ebben a faluban lakunk, nem ismerjük a tavat, nem láttunk tiltó táblát, hogy nem szabad oda a bejárás (mert nem is volt), már megyünk is és legfőként azért jöttünk, mert egy kiscica beleesett a tóba és meg akartuk menteni.
Tovább ordított, hogy azonnal menjünk el, a macskát meg dobjam vissza a vízbe (?), mert majd jön a kutyája, és az elintézi örökre ezt a problémát.

Ezen a ponton végre magamhoz tértem a kábulatból, ritkán látok ilyen dühkitörést felnőtt embertől. A lehetőséghez képest higgadtan közöltem, hogy a cicát elvisszük most azonnal, ne merjen kiabálni, legfőként követni minket. Gyorsan elhagytuk a helyszínt, kabátomban a még mindig reszkető kiscicával, akinek csak ennyit mondtam: Ne félj, Poppy, most már minden rendben. Így történt a névválasztás.

Poppy lett, mert ez volt az első név, ami eszembe jutott.

Messziről még hallottuk, ahogy a halőr dühödten szentségel, sosem tudom már meg, hogy mi dühítette fel ennyire. Mi pedig hazaindultunk Poppyval, akinek tudtam, a sorsa mostantól rajtam múlik. Plédbe csavarva (milyen jó, hogy mindig van a kocsiban!) vittem be, anyu éppen délutáni alvásából ébredt. A történethez hozzátartozik, hogy a mi családunk kutyás család. Mindig is kutyánk volt, mígnem pár éve hozzánk került egy cica. Na, kinek hála? Naná, hogy az  én kezem van a dologban. Röviden: hazafelé sétáltam, találtam egy árva cirmos kiscicát, megsimogattam, hazáig követett a fűben, azóta anyuékkal lakik, ő Mimi.

Mikor anya meglátta, hogy megint egy kiscicával érkezem, már messziről mondta, hogy ezt nem hiszi el, akárhányszor kiteszem a lábamat a lakásból mindig egy kisállattal térek haza… Van benne valami, mondjuk.
Sajnos Mimi nem fogadta valami jól az új jövevényt, szóval világossá vált, hogy anyuéknál nem maradhat. Eszembe sem jutott akkor még, hogy én is felnevelhetném. Így őrült gazdikeresésbe kezdtem, még a netre is feltettem a Jónő-oldalra Poppy fotóját, hogy valaki befogadja-e a kiscicát.

Szinte percenként jöttek a gazdijelöltek levelei, szóval már csak ki kellett választani egyet.

Úgy döntöttem, a gyorsasági sorrend dönt, szóval a legfürgébb hölgyet felhívtam, egyeztettünk, minden sínen volt. Mondtam, hogy én még pár napig ott maradok a faluban, és majd csak az őszi szünet végén indulok vissza Budapestre, cicástól. Így is lett.
Mikor letettem a telefont nagyon megkönnyebbültem, és boldog voltam. Anyu gyorsan melegített langyos tejet Poppynak, begyújtottunk a kályhába, és mellé csináltunk kis puha szőrméből ágyat. Szegény azonnal elaludt a jó melegben, teli pocakkal… Eltelt egy nap, agyonbabusgattam, játszottunk, folyton együtt voltunk és éreztem, hogy Poppy az én cicám, akárhányszor ránéztem, tudtam.
Mi lenne, ha mégis megtartanám? – gondolkoztam el rajta.
Mikor azon kaptam magamat, hogy azt tervezgetem elalvás előtt, hogy a budapesti kis, 30 négyzetméteres lakásomban hogy fogunk elférni a macskával, hová tegyem az etetőtálakat, hogy fogok forgatni, mivel etessem, stb., akkor már tudtam, hogy a kérdés eldőlt.

Beleszerettem, és nem fogom odaadni senkinek.

Másnap várt rám egy telefonhívás, melyben tudattam a „majdnem gazdival”, hogy rendkívül sajnálom, nem tudok tőle megválni, de ha gondolja, viszek másikat. Kimegyek a faluba, kitárom a kezemet és találok kettő kiscicát helyette, amilyen az én formám. Aranyos volt, mert mondta, hogy semmi baj, örül nagyon, hogy megtartom, majd szerez macskát máshonnan. 
Hát így történt, hogy az őszi szünet végén a sok csomag, lekvár, zöldség és friss falusi tojás mellé egy új utas, Poppy került a kocsiba. Mikor megérkeztünk az új lakásba, azonnal elszaladtunk a tesómmal és minden létező fontos dolgot megvásároltunk neki: kis pöttyös etetőtálkák, finom cicaeledelt, kiságyat, hiperszuper almot, játékokat és sorolhatnám. Jó időbe telt, mire mindent felfedezett magának, mert egyetlen dologhoz ragaszkodott mindvégig, szinte el sem mozdult mellőle (a mai napig): a kis takaróhoz, amivel akkor tekertem körbe, amikor kihúztam a tóból.
Ajánlott cikkek

Top cikkek

Világ

Már csak a szakdolgozat választ el a diplomádtól?
Világ
Már csak a szakdolgozat választ el a diplomádtól?
vous - 2023.01.19.
Minden gólyát a szakdolgozattal riogatnak, akik ezt persze rendszerint nem veszik komolyan, hiszen még annyira távolinak tűnik, és amúgy is az új élethelyzet felett érzett eufória tompít minden aggodalmat.

Otthon

Kényelem és praktikum egy szűkebb nappaliban is
Otthon
Kényelem és praktikum egy szűkebb nappaliban is
vous - 2023.01.26.
Amikor a nappalinkat rendeznénk be, az elsődleges szempontunk egyértelműen a kényelem, hiszen ez az a helyiség, ahol általában a legtöbb időt töltök, és ahol vendégeket is fogadunk. A helyiség mérete azonban olykor határt szab a lehetőségeknek: a praktikus helykihasználásra is figyelmet kell fordítani amellett, hogy egy kellemes hangulatú, jól használható nappalit szeretnénk kapni. Szerencsére a széles bútorválaszték ebben mellettünk áll.