Nagyon dicsérendő és követendő az a példa, amit tesztek, amikor látszólag mindenhol helytálltok. Azért mondom, hogy látszólag, mert külső szemmel néha úgy tűnik, hogy ti vagytok azok a kivételek, akik sosem aggódnak, magabiztosak, mindig tudják, mit kell tenniük, és nem szorulnak segítségre. És ez megtévesztő. Mert elhiszik, hogy így is van.
Pedig bennetek is vannak kavargó érzések, pillanatok, mikor minden összejön, mikor sírni lenne jó, és valaki, aki átölel, és végre egy kis időre megpihenhetnétek. Mégis, mikor lehetőségetek lenne rá, visszavonultok. Ismerem ezt a helyzetet, annyiszor láttam már. Homályossá válik a tekintetetek, kicsit megáll a levegő, és megérzem, hogy baj van. Ösztönösen segítenék, de csak csendesen arra kértek, hogy hagyjalak benneteket egyedül, vagy szimplán odavetitek: hagyjál. Olykor még ki is jelentitek, hogy nincsen semmi bajotok.
Voltam fordított helyzetben is, és nagyon rossz. Ellentmondani a saját vágyadnak, reménykedni, hogy nem hiszik el, amit mondasz, és mégis mondanak valami vigasztalót. Esetleg lesz egy ölelés is belőle. Legalább csak két percig. 120 másodpercig, mikor végre neked mondják meg, hogy mit csinálj, meg hogy lesz valahogy.
Tanuljatok meg gyengének lenni. Sírni. Ölelést kérni. Feloldódni más vigasztalásában. Ettől még nem lesztek kevésbé erős nők.