Egy szintig teljesen természetes, hogy féltjük a párunkat, egészen pontosan félünk az elveszítésétől, de vannak emberek, akiknél ez szélsőséges módon felerősödik.
Vannak emberek, akik nem tudnak félelem nélkül szeretni, náluk ez a romboló érzés tántoríthatatlan kísérője a szeretetnek, és ha végre megszabadulnak tőle, az egyben a szeretet elvesztését is jelenti.
Vagyis, ha szeret, akkor rettegést is átél. Fájdalmat, bizonytalanságot, bizalmatlanságot. Gyanakszik. Mindenkiben és minden helyzetben annak bizonyítékát látja, hogy a másik kifelé evez a kapcsolatból, másokon meg azt, hogy társa elvételén, elorozásán ügyködnek.
Félelmetes, fájdalmas, önpusztító, önsorsrontó magatartás ez, amely a vele párkapcsolatra lépő, azt vállaló felet is padlóra küldi.
Sorozatos jelenetek, féltékeny marakodás, számonkérés, magyarázkodás. Szégyen. Mocskolódás, a másik megalázása, önmaga megalázása jellemzi az ilyen kapcsolatot, amely természetesen csak ideig-óráig tartható fenn és óriási szeretet energiát igényel attól a féltől, aki beleszeret egy szélsőséges „tüneteket” produkáló, lelkileg sebzett emberbe.
Mert beleszeret. Még azelőtt beleszeret és csapdába esik, mielőtt kiderülnének a másik rejtett, sötét mélységei. A pokol, ami aztán közös otthonná válik.
Élni nem lehet persze abban a pokolban
Boldogan élni meg lehetetlen. Boldog pillanatok vannak, a kibékülés szenvedélye, hogy aztán azt is megfertőzze a gyanakvás.
„Hol tanultad ezt? Ki tanított? A múltkor még nem ismerted ezt a pózt…..” és nincs megfelelő magyarázat, hiszen meg se hallja. Nem a fülével, sebzett, beteg lelkével hall,
Szelektál a másik mondatai között, ahogy szelektál a másik cselekedetei között is, és hiába a hősies erőfeszítés, ha félelme szürke ködén át nem látja meg a másikból felé áradó tiszta szerelmet, lelkesedést, törődést és odaadást.
Meddig lehet egy ilyen kapcsolatot fenntartani, elviselni? Van értelme várni, hogy jobbra forduljanak a dolgok? Van értelme támaszt nyújtani, odaadni mindent, ami bennünk valaha jó volt, de egy idő után már – hiszen oly sokat halljuk…..- magunk is mocskosnak, rossznak, gyengének, aljasnak látjuk önmagunk.
Talán kell húzni egy vonalat, hogy eddig és nem tovább. Talán el kell fogadni, ha a másik nem akar valódi segítséget, szakembert, terápiát. De ha nem akar, akkor az nem a mi felelősségünk. Fájó szívvel, de sétáljunk ki az ilyen kapcsolatból. Mielőtt nem késő.
