A hullámszörfözés a szörfözés egyetlen formája, amit lehetetlen Magyarországon űzni – ehhez hullámok kellenek, egy óceán hullámai! A legközelebbi alkalmas hely az Atlanti-óceán: Portugália, Spanyolország és Franciaország nyugati partjai. Így hát felkerekedtem, és egészen Dél-Portugáliába, Algarvéba utaztam egy kizárólag csajoknak szervezett jóga– és szörftáborba, a Chicks on Wavesbe.
Oldalakat tudnék arról áradozni, milyen csodálatos az óceán zúgására ébredni, az októberi nyárban banánpalacsintát reggelizni, holland és belga lányokkal beszélgetni és megismerni a világ sokszínűségét, a szörfözéstől megfáradt izmaimat a reggeli jógaórán kinyújtóztatni, de ez mind csak a ráadás.
A lényeg a szörfözés, ami közel sem olyan felhőtlen és egyszerű, mint ahogy azt a szuperlaza szörfös videókon láthatjátok – ennek ellenére „totally stoked” vagyok, ahogy a szörfösök a szörflázat emlegetik.
A cápa csak a ráadás
Először is, a szörfözés egy meglepően veszélyes sport. A kisebb biztonsági oktatás után egészen kétségbeestem, pedig nem állnak tőlem távol az extrém sportok. Én azt hittem, hogy szörfözés közben csak a cápáktól kell félnem, amik amúgy errefelé nem nagyon vannak, de kiderült, hogy ellenem dolgozik az óceánba behúzó áramlás, a szél, a víz alatt lévő sziklák; valamint minden más szörfös, az összes hullám és a saját deszkám is veszélyt jelent a testi épségemre.
Ez utóbbiak mind a fejemre eshetnek, a hullám elmos, és még jól meg is forgat, mint a mosógép, ha pedig túl sekély vízben esem el, akkor a talajba is beverhetem magamat. Mindezek tudatában a cápákat nagyon távoli és abszurd félelemnek éreztem.
Esténként az óceán folyik ki az orromon
Aztán kiderült, hogy ugyan ezek mind valós rizikót jelentenek, de mindegyiket lehet kezelni. Nem azt írom, hogy mindegyikre van megoldás, mert ez nem lenne igaz. Nem tudtam kikerülni minden sérülést, de megtanultam figyelni a veszélyekre – és csupán ezek tudatosításával máris biztonságba kerültem. Persze, estem nagyokat, vannak a testemen horzsolások, kék – lassan zöldülő – foltok, belekerültem pár „mosógépbe” és minden este úgy éreztem, az egész óceán folyik ki az orromon, de ez mind eltörpül a szörfözés izgalma mellett!
„Nem állíthatod meg a hullámokat, de megtanulhatsz szörfözni rajtuk.” – szól a mindfulness atyjának, Jon Kabat-Zinnek a híres mondata. Nem nagyon értettem ezt addig, amíg valóban el nem kezdtem szörfözni, amikor is szembesültem vele, hogy a szörfözés nagy része nem a hullámlovaglás.
A nagy része evezés a tajték ellenében, és várakozás a tökéletes hullámra.
És ha még jön is a tökéletes hullám, akkor sem könnyű elkapni azt, majd felállni a deszkán és hasítani – a végső wipe out pedig szinte elkerülhetetlen.
Hullámok nélkül az élet unalmas lenne
Mégis, azok a pillanatok, amikor tényleg sikerül felpattanni, és megállni a deszkán, siklani a hullámon, megérnek minden fáradtságot és rizikót. És éppen ez a mindfulness, magyarul tudatos jelenlét egyik legfőbb üzenete: hullámok voltak, vannak, lesznek – és teljesen felesleges ezen csodálkozni, megijedni, ne adj’ isten kétségbeesni tőlük, mert hullámok nélkül az élet valójában unalmas lenne.
Így meg persze rizikós, néha veszélyes is, és tuti nem úszom meg kisebb-nagyobb sérülések nélkül. De minden este lefekvés előtt büszkeséggel vettem számba aznap szerzett horzsolásaimat, kék-zöld foltjaimat és sajgó izmaimat, mert ezek emlékeztettek az aznapi hullámaimra és a rajtuk átélt kihívásokra, örömökre, a fejlődésemre – azaz arra, hogy élek.
