Amikor Norbival összeházasodtunk, nagyon örültünk, hogy anyáméknál lakhatunk. Ne ijedjen meg senki, nem attól voltunk feldobva, hogy egy kis szobába költözhetünk, hanem annak, hogy a szüleim nagy, külvárosi házában a tetőtér évtizedek óta félig beépítettenül állt. Voltak gipszkarton falak, fürdő és wc, a többit pedig felajánlották a szüleim, hogy befejezhetjük az ő pénzükből, az ő házukról lévén szó, és lakhatunk ott rezsiért, ameddig csak szeretnénk. Tekintsük nászajándéknak.

Arra gondoltunk, mennyire könnyű lesz saját házra spórolni úgy, hogy nem kell majdnem az egész fizetésünket albérletre költeni. Még attól sem riadtunk vissza, ha kicsit tovább ott kellene maradnunk, hiszen teljesen külön lakásban, külön bejárattal rendelkező lakrészről volt szó, akár egy hétig is simán elkerülhettük volna egymást a szüleimmel.

Beköltöztünk, és ez volt az a pont, amikor hibáztam.

Azt hittem egyértelmű lesz, hogy bár itt lakunk, attól még külön élünk, és nagyon hálásak vagyunk nekik a lehetőségért, de friss házasként, fiatalon szeretnénk kiélvezni a páros magány nyújtotta örömöket. Sajnos, életemben már többször megfigyeltem, hogy gyakran származott abból baj, hogy azt hittem, valami mindenkinek egyértelmű, ezért meg sem kell beszélni, ám utólag kiderült, mégsem volt annyira egyértelmű mindenkinek.

A szüleim felajánlották, hogy befejezhetjük az ő pénzükből, az ő házukról lévén szó, és lakhatunk ott rezsiért, ameddig csak szeretnénk.

Forrás:

Pexels

Még mindenünk dobozban volt, amikor egyik nap arra jöttem haza, hogy anyukám a cuccaink között turkál és pakolászik a lakásban, elrendez mindent, amit talál. Mindig is nagyon gondoskodó típus volt, ezért erre fel sem figyeltem, bár elsőre egy kicsit fura volt, de jobban belegondolva oda lyukadtam ki, hogy kedves gesztus. Amúgy is mindenki utálja a költözés utáni kipakolást. Csupán megkértem, világosítson fel, mit hova rak el, hogy ki tudjak igazodni a dolgokon.

Ezután leggyakrabban azért  jött fel hozzánk, szó nélkül persze, mert hozott valami ennivalót a hűtőbe, amit főzött, és ha már ott volt, akkor kicsit pakolászott a konyhában vagy a nappaliban, na, nem mintha mi disznóólat hagytunk volna magunk után.

De szegény férjem nem mert szólni, hiszen kedves gesztus volt, hogy egyáltalán ott lakhatunk. Ha nekem szóvá tette, én annyival intéztem el, hogy nem tudom, mit mondhatnék neki, hiszen az anyám, és csak jót akar.

A pohár akkor telt be Norbinál, amikor egyik reggel gyanútlanul ádámkosztümben kilépett a hálóból a nappaliba és anyámmal nézett farkasszemet, aki a kanapén ülve arra várt, hogy én felkeljek, mert mondani akart valamit. Mondanom sem kell, hogy mennyire kínos volt, és nem értem, miért nem írt inkább üzenetet.

Pár hónap múlva azonban a játszma kezdődött elölről. Újra feljött ennivalóval, pakolászott, még a hálóban is beágyazott. Bár nem vagyok benne biztos, de attól tartok, egy alkalommal egy használt óvszert is kidobhatott utánunk.

Úgy érzem, egyre kínosabb az egész és az amúgy meglehetősen béketűrő férjem sem bírja már tovább. Pattanásig feszülünk, amikor csak otthon vagyunk, hiszen anyu bármikor megjelenhet, nem vagyunk biztonságban. Lehet, hogy mégiscsak jobb lenne a panel.

Lenke történetét Király Etel írta le.