Három és fél évvel ezelőtt ismertem meg a barátom, akiről akkor azt gondoltam, hogy a férjem és a gyerekeim apja lesz. Hosszú ideig minden csodálatos voltam, a rózsaszín ködös időszak is meglepően hosszúra nyúlt, és bár voltak nézeteltéréseink, sosem kérdőjeleztem meg, hogy mi bizony összetartozunk - egészen mostanáig.
2020 tavaszán, amikor a koronavírus lecsapott ránk, mi éppen az összeköltözött lét kezdeti stádiumában voltunk – ekkor laktunk együtt két hónapja. A munkánk szerencsére mindkettőnknek lehetővé tette a home office-t, így a néhány hét alatt megszokott vacsifőzős és filmnézős közös estéinket felváltotta a napi 24 óra összezártság, ami nem volt olyan intenzív ugyan, mégis nagy változással járt.
Eleinte egyikünknek sem volt ellenére az együttlét, sőt, még örültünk is, hogy együtt ebédelhetünk, vagy napközben összefuthatunk egy puszira a konyhában.
Ahogy telt az idő, ugyanú mindketten feszültebbek lettünk, több lett a semmin való összekapások száma, dehát ki hibáztathatna minket, elvégre mindannyiónknak ez volt az első világjárványa, nem igaz?
A 2020-as évünk az új szituáció ellenére összességében békésen és szerelmesen telt, ez azonban már nem volt elmondható a 2021-es év második feléről. A covid nem várt állandósulása és folyamatos hullámai sokszor home office-ba kényszerítettek minket, ami nemcsak feszültséget, de napi vitákat is eredményezett köztünk. Már nem voltam izgatott a közös programjainktól és az együtt töltött időtől, épp ellenkezőleg – arra vártam, hogy mikor lehetek végre egyedül.
Mostanra eljutottam odáig, hogy minden irritál, amit csinál.
Zavar, ahogy eszik, a szavak, amiket használ, és míg korábban imádtam közösen főzni vele, már inkább kizavarnám a konyhából. Amikor megpróbáltam felidézni az utolsó tartalmas beszélgetésünket, szomorúan eszméltem rá, hogy hónapokkal ezelőtt volt. Amikor pedig előhozakodtam egy témával, hogy ismét belemerülhessünk azokba a több órás beszélgetésekbe, amikben eleinte részünk volt, mindig csak újabb feszültségbe torkollott a dolog. A régi érzés és izgalom már teljesen kiveszett belőlem, hiába tudom, hogy nála kedvesebb és jobb emberrel aligha fogok találkozni – azonban ezt nem érzem elégnek csupán ennyi év után. Mi lenne egy évtized múlva? Lehet, hogy szakítanom kéne vele?
