A kislányunk Szofi két éves. Kedves, barátságos és nagyon okos gyerek, viszont annak ellenére, hogy kiegyensúlyozott és boldog légkör veszi körbe, gyakran elsírja magát a semmiből. Ez mindig is így volt, ezért úgy gondoltuk, hogy így fejezi ki magát, ha a közérzete mégis rossz. Azonban amikor elkezdett beszélni, előfordult, hogy nem igazán értettem mit akar, mert olyan dolgokról beszélt, amit nem ismerhetett, vagy nem voltak jelen a lakásban.

Többször is előfordult, hogy olyan dalokat dúdolgatott, amit még életemben nem hallottam, vagy éppen megijedt, ha a háznak egy bizonyos pontján sokáig játszott. Egy öt emeletes társasházban lakunk, és van egy hely a lakásban, ami kifejezetten vonzza őt. A hálószobánkban van egy erkély, amire persze sosem engedjük ki, az ajtót zárva tartjuk, de sokat játszik abban a szobában, és rendszeresen vizslatja a szemével a kilátást.

Egyre kíváncsibb lettem, hogy mégis kik lehetnek azok, és gyakran kinéztem én is az erkélyajtón, hátha látok egy idős szomszéd házaspárt, akik unalmukban az én gyerekemet szórakoztatják – ilyen szomszédaink azonban nem voltak.

Szofi érdeklődése az erkély felé egyre aktívabb lett, ezért még óvatosabb lettem, és mindig ellenőriztem, hogy kulcsra van zárva az ajtó, hogy még véletlenül se léphessen ki a teraszra  a negyedik emeleten. Mire a férjem hazaért, az ajtó mégis mindig nyitva volt. Először arra gondoltam, hogy a férjem szokott kijárni, hogy pihenhessen egyet kint a széken, de kiderült, hogy tévedtem. Egyre feszültebb lettem, nem akartam rémtörténeteket gyártani, ezért úgy döntöttem, végleg bezárom az erkélyajtót és a kulcsot is eltettem az éjjeliszekrényembe: fő a biztonság.

Egyik nap Szofival a hálószobában színeztünk, amikor felállt, és kiabálni kezdett: “Néni! Bácsi!”

A szokásos izgatottságot azonban most felváltotta a kétségbeesés. Láttam, ahogy a lányom arca eltorzul, és rám nézve azt mondja: “Mérgesek.” Az ajtóra néztem, természetesen nem láttam semmit, de a hideg is kirázott, ahogy Szofira néztem és láttam, hogy ő tényleg lát ott valamit.

Azonnal kivittem a lakásból, le a játszótérre. Egy nagy fagyi és fél óra múlva, mintha mi sem történt volna, úgy homokozott a többi gyerekkel, én pedig még mindig remegve próbáltam utolérni a férjemet, aki hamarosan hazatérne az üres lakásba, ami talán nem is annyira lakatlan…

Rózsa történetét Juhász Adél dolgozta fel