A szexualitás és az intimitás közel sem számítanak tabu témának a 21. században, de mi van akkor, ha valaki úgy érzi “kicsúszott az időből” és már sosem fogja megtapasztalni? Tényleg van olyan, hogy túl késő?
A szex és a párkapcsolatok mindig tabunak számítottak az életemben. Nem mintha én döntöttem volna el, egyszerűen így nevelkedtem. Nagyon vallásos családból származom, ahol meg sem volt kérdőjelezhető, hogy addig vár valaki, amíg meg nem találja az igazit és meg nem házasodik. Persze én sem gondoltam máshogy, így terveztem.
Aztán valahogy az élet nem úgy alakított a dolgokat. Középiskolában sokan piszkáltak, mert nem tartoztam a legszebb és legnépszerűbbek közé. Pattanásos, pálcika alkatú lány voltam, akinek “se melle, se segge”, ahogy az osztálytársaim mondták. Nem érdeklődtek irántam, és én is féltem bárki felé is nyitni.
A szerelmet inkább csak könyvekből ismertem, így az elvárásaimat is kifejezetten magasra helyeztem.
Aztán elkeztek eltelni az évek. Mikor egyetemre kerültem randiztam fiúkkal, de egyik kapcsolatom sem került még kicsit sem házassági közelségbe. Bár voltak akik bepróbálkoztak, hogy “Isten majd becsukja a szemét”, amíg ők arra használnak, amire akarnak, én büszkén tartottam magamat az elveimhez, és nem feküdtem le senkivel.
A harminchoz közel már nem győztem hallgatni a szüleimet, akik minden hétvégén amiatt sírtak, hogy egyedül halok meg. Nem számított a jó állásom, hogy vannak barátaim, ha közben nem vagyok feleség, ahogy azt az égiek akarták – meg persze, ahogy ők.
Amikor betöltöttem a harmadik X-et elkezdtek megváltozni a dolgok. Lemondtam az önmegtartóztatásról és eldöntöttem, hogy megtapasztalom az élet minden oldalát.
Azonban ez nem azt jelentette, hogy jól alakultak a dolgok: kirúgtak a munkahelyemről és depressziós lettem. Az egyetlen örömforrásom az étel lett, és szépen fokozatosan felszaladtak rám a kilók is. Ahogy terebélyesedett a súlyom, az önbizalmam azzal párhuzamosan kezdett mélyrepülésbe, míg már randikra is alig jártam, mert féltem, hogy mit szólnának az emberek, ha meztelenül látnak majd.
Negyven évesen olyan egyedül érzem magam, amennyire egy ember az lehet. Kezdem elveszteni a reményt, hogy egyszer megtapasztalom, milyen az a szintű boldogság és intimitás, amiről a barátaim annyit mesélnek.
De mégis mit tehetnék? Hogy ül le egy ember és mondja el egy randin, hogy negyven évesen is szűz?
Enikő történetét Fazekas Nóra dolgozta föl.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
