Tudom, soha nem lehet közöttünk semmi, mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak.
A volt férjemmel elég korán belecsaptunk a lecsóba, a rövid ismerkedésünket gyorsan házasság követte, és már 22 éves koromban megszültem Tomit. Egy ideig jól megvoltunk, de egyre többet vitáztunk, és egyre kevésbé értettük meg egymást, így elváltak az útjaink. A fiam természetesen nálam maradt, így 30 éves koromra már az egyedülálló anyukák táborát erősítettem.
Az anyukák tényleg végérvényesen lekerülnek a "húspiacról"?
A válás után nehéz időszakon mentem át, mind a lelkileg, mind pénzügyileg megviselt a dolog. Egy idő után készen álltam arra, hogy ismét nyitni tudjak a férfiak felé, de nem ment olyan egyszerűen, mint anno. Tomi miatt nem vihettem haza akárkit, de aki felém érdeklődött nem ütötte meg a szintet, aki pedig engem érdekelt, végül mindig felszívódott.
Így ment ez egy darabig, míg megismertem Zolit. Zoli maga is elvált volt, így tudta min mentem keresztül. A vonzalom szerelemmé szövődött, ráadásul Tomi is hamar megkedvelte, így hamarosan ő is a kis családunk részévé vált. A fiam az évek alatt hála istennek remek fiúvá cseperedett, jelenleg a mesterdiplomáját csinálja az ország egyik legnevesebb egyetemén.
A tiltott gyümölcs mindig a legédesebb
A tanulmányai alatt ismerte meg az egyik jó barátját, Krisztiánt. Bár jó néhány haverjával találkoztam már az idők során, rá sosem tudtam csak a fiam barátjaként tekinteni.
Talán túlságosan is hasonlít a volt férjem fiatalkori énjénre, arra, akit anno halálosan szerettem.
Mivel Tomi még itthon lakik, gyakran jön át meglátogatni, így meglehetősen sokszor találkozunk. Lehet, hogy én küldök neki tudat alatt jeleket, de észrevettem, hogy én sem vagyok számára közömbös. Ez jó ideig csak cinkos összenézésekben, egymásra mosolygásban és viccelődésben merült ki, de néhány hónapja szintet léptünk.
Mi lesz ennek a vége?
Családi nyaralásra mentünk, ahol rengeteg kép készült, természetesen rólam is. Egy ilyet osztottam meg Facebook-sztoriba, amire meglepetésemre Krisztián is reagált.
"Bárcsak én is ott lehetnék melletted! ;)" – írta.
Bevallom, ez az üzenet megdobogtatta a szívemet, és bár tudtam, hogy el kéne ütnöm az egészet egy poénnal, de nem ment. Sajnos Zolival egyre ideje elhidegültünk egymástól, nem sok kedvességben van mostanában részem, így folytattam a beszélgetést a fiam barátjával. Bár az üzenetváltásainkban semmi konkrétról nem esik szó, mégis szégyellném, ha bárki tudomást szerezne róla.
Tudom, hogy ez nem korrekt sem a fia, sem a férjem irányába, és nem tudom, hova vezet ez, de élvezem…
