Neked miért nincs párod? Nem akarod megtalálni az igazit? Nem rossz egyedül lenni? Hogy bírod így egyedül? Örülnénk, ha végre bemutatnál már valakit!
Ezek azok a bizonyos” kedves és törődő” gondolatok, amiket szerintem minden huzamosabb ideje egyedülálló ember megkapott már a családjától, a barátoktól és talán még a munkatársaktól is.
Mára a “modern randizás” velejárója lett a csalódás és a szívfájdalom?
Úgy tűnik, többségében igen. Pöccintgetünk jobbra-balra, néha összejön egy matchelés, ezután pedig elkezdünk beszélgetni, és ha minden jól megy, randizgatunk a kiszemelttel. Ezután, ahogy általában történni szokott: eltűnik, nem keres, nem válaszol. Nekünk pedig csak lezáratlan dolgok maradnak, és kérdések…
Talán már annyira akarjuk, hogy végre sikerüljön, hogy összetévesztjük a flörtöt a szerelemmel, talán azt hisszük, hogy valami elkezdődött, mert valaki üzenetet küld, beszél velünk, és úgy érezzük, hogy valaki különlegesre találtunk, mert találkozgat velünk. Az elvárásainkat talán túl könnyű megugorni csak azért, mert nem akarunk már egyedül lenni. De valóban ez lenne a helyzet?
Manapság szörnyen nehéz eligazodni a sok kamu profil, az egyéjszakást kereső, a csak barátság extrákkalt akaró és a komoly kapcsolatra vágyó emberek között.
Ha találunk valakit, aki nem hazudik, aki betartja a szavát, aki érdekesnek talál minket, azonnal azt hisszük, hogy szerencsések vagyunk, mert találtunk egy kivételes valakit, aki nem csak “azt” akarja tőlünk. Nem számít, hogy még nem érzünk semmit, hogy nincs szenvedély, se bizsergés, mi már látjuk a dolog jövőjét.
Pedig ez nem szerelem.
Azért, mert valaki jól bánik velünk, még nem kell azonnal letelepedni mellé. Ennél ugyanis többet érdemlünk! Tovább kellene keresnünk addig, amíg nem találjuk meg a legjobb barátot, a támaszt, a nagybetűs Társat, aki nem csak “egész jó”, hanem a másik felünk.
De mégis hol és hogyan keressünk párt nőként, ha a férfiak sokszor már oda se jönnek meghívni minket egy italra, nem udvarolnak, néhányszor pedig szinte már elvárják, hogy mi hódítsuk meg őket, mi kezdeményezzünk. Uraim, mégis hol marad a “vadászösztön”? Persze nem akarunk rámenősnek tűnni, se túl kétségbeesettnek, se túl válogatósnak, se maximalistának, se olyannak, akinek semmi sem jó.
Átverjük magunknak és a környezetünknek is az alacsony elvárásainkkal, azzal hogy beérjük kevesebbel is.
A sok kudarcba fulladt “kapcsolat” után már nem tudunk vagy akarunk igazán megnyílni és kötődni, mert félünk attól, hogy újból összetörik a szívünket. Még mielőtt belevágnánk, szinte biztosra vesszük, hogy rossz vége lesz, és várjuk, mikor csalódunk megint. Félünk rizikót vállalni a sok sérelem miatt…
A “modern randizás” nemcsak a párkeresési folyamatot nehezíti meg, hanem a szakítást is. Senki sem akar véget vetni a kapcsolatnak, ha nem működik, mert jó ez így, kapaszkodunk abba, hogy a “majdnem jó kapcsolat” az már megüti a mércét. Úgy érezzük, még lehet belőle valami több vagy jobb, ahogy a média elhiteti velünk, hogy milyen is lenne egy ideális kapcsolat. A végén csak a vágyakozás marad és a kérdés: mi lett volna ha? Ha előbb szakítasz, ha másnak adtál volna új esélyt, ha másik módon próbáltad volna az egészet, ha több időt adtál volna magadnak és magatoknak. Ez pedig nagyon megnehezíti a továbblépést.
Megérdemled a valóban jó és értékes kapcsolatot, nem a fél megoldást, nem az átmenetit, hanem azt, amire és akire vágysz. Ne mondj le róla, mert eljön az ideje! Kérdés, hogy akkor hány macskánál fogsz tartani a tízből…
