Valószínűleg nem egyedi a mi esetünk, fogadni mernék rá, hogy a mostani harmincasok között sokan vannak ugyanabban a cipőben, amiben én. Mi voltunk az a generáció, akik nagykanállal belevetették magukat a koncertezésbe, akik minden nap fülhallgatóval jártak, amikben üvöltött a zene.

Csak abba nem gondoltunk bele, hogy mi lesz velünk, amikor utolér minket a felhalmozott halláskárosodás.

Ezt soha nem mondta ki apám, de ha fiatalon rákérdeztem volna, biztos ez lett volna a válasza. Hiszen ő traktor, kalapácsolás és flex hangok között nőtt fel, ahogy később én is. Ennek persze meg van az a haszna, hogy hiába élek egy fővárosi lakásban, nagyon sok mindent meg tudok magamnak szerelni. Például fel tudok fúrni a falra egy tartókonzolt.

A hátránya viszont az, hogy a falfúrás hangjától a párom átmenekül a szomszéd szobába, én pedig gond nélkül megcsinálom fülvédő nélkül. Ugyanis már ennyire tropára ment a hallásom. Emlékszem, a sok hangos gép között először befogtam a fülem, majd egy idő után nem. Hozzászoktam, vagyis hozzáromlott az érzékelésem.

Apámat közben az őrületbe kergeti a fülzúgás, és félek, hogy szépen lassan engem is meg fog találni ez a nyavaja. Mert a számok nem kedveznek a kilátásaimnak, ahogy az eddigi életem se. A hallásom már nem fog visszajönni, sőt, ennél csak rosszabb lesz.

Hálás vagyok apukámnak a rengeteg élményért, amit mellette szereztem, de ennél sokkal felelősségteljesebb kellett volna legyen.

Forrás:

Unsplash.com

Félreértés ne essék, nem a szüleimet akarom pocskondiázni. Bár ártottak nekem, és maguknak, de csak azért mert nem tudtak jobbat. Sajnos nem gondoltak bele a következményekbe, hiszen nekik ez természetes volt. Apám így nőtt fel, hát én is így nőttem fel, és még rátettem magamnak is egy lapáttal.

Szóval lehet, hogy ez inkább egy nyílt levél minden fiatalnak és szülőnek, hogy nagyon vigyázzanak a saját és gyerekeik hallására. Ugyanis a gyakori felelőtlenség szépen lassan összeadódik, és sokkal sivárabb lesz a világ, ha már magunktól nem halljuk a madárcsicsergést.