4 éve élünk együtt teljes boldogságban a párommal. Természetesen, mint minden párkapcsolatban, nekünk is voltak az évek során kisebb-nagyobb nézeteltéréseink, de mindent meg tudtunk beszélni. Egyetlen egy dolog van, amivel kapcsolatban nem merek megnyílni neki, mert tudom, hogy érzékeny pontra tapintanék vele…
Mindig is azt vallottam, hogy egy kapcsolat alapja az őszinteség és a kommunikáció. Ez az álláspontom az utóbbi időben kissé megváltozott. Rájöttem, hogy az igazság elhallgatása abban az esetben talán nem főbenjáró bűn, ha egy szerettünket próbáljuk védeni vele.
Akármennyire is tökéletesnek találom a kapcsolatunkat, egyetlen téren teljesen más jelzőt használnék rá. Az ágyban valahogy nem sikerült megtalálnunk a közös hangot. Bár az első hónapokban nagyon élveztem az együttléteket, az izgalom idővel szép lassan elhalványult.
A hancúrozás olyan lett köztünk, mint egy kötelező kör, amit hetente egyszer le kell futnunk.
A párom ezt persze teljesen máshogy éli meg. Neki mindig is az volt az egyetlen célja, hogy boldoggá tegyen engem, és megadjon nekem mindent, amire vágyom. Ezt viszont megnehezíti a problémás gyermekkora, és az ebből adódó önértékelési problémái.
Mindig igyekezett túlteljesíteni, ajándékokkal elhalmozni, mindig odafigyelt arra, hogy jól érezzem magam. Ez az évek során kicsit alábbhagyott, mikor biztosítani tudtam őt arról, hogy szeretem, és szeretni is fogom bármi történjék is. Őt magát, és nem pedig az ajándékokat, amikkel elhalmoz.
Az együttlétek terén viszont nem tudok lépni. Nem tehetem. Rendkívül érzékeny pontra tapintanék, ha azt mondanám, hogy számomra unalmas, amit csinálunk, és egy ideje már csak színlelni tudom a végső gyönyört.
Bele sem merek gondolni mit csinálna, ha ezt megtudná.
Minden áldott nap mardos a bűntudat amiatt, hogy ezt elhallgatom előle, de nem tudnám a szemébe mondani. Soha többet nem feküdne le velem, hogy elkerülje a még nagyobb csalódást, amit okozhatna nekem. Nem a probléma megoldásán gondolkodna, hanem önmagát hibáztatná, amiért nem tud boldoggá tenni.
Szinte felemészt a kétségbeesés. Ti mit tennétek a helyemben?
Bori történetét Szatmári Gabriella dolgozta fel.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
