A WHO és az UNICEF a csecsemők egészséges táplálása miatt indította el az egész világra kiterjedő felhívását. Nemcsak a szoptatás fontos, hanem az is, hogy beszéljünk a szoptatásról. Már csak azért is, mert a bevezetőben megfogalmazott két állítás egyáltalán nem helytálló napjainkban. A kép sokkal árnyaltabb.

Egyrészt sokkal többet tudunk a kisbabák fejlődéséről, a csecsemők és az anyák igényeiről, sokkal fejlettebb az orvostudomány, mint előtte bármikor. Másrészt viszont a társadalmi változások miatt megszűntek azok a biztonságot adó közösségek, amelyekben a törődés mellett a tudás is átkerül a kismamához. Ma már nincs mindenki mellett ott az édesanyja, a nagymamája vagy a szomszéd néni, akiben megbízik, a kórházban is egyre leterheltebbek a szakemberek, így a segítség onnan sem olyan ütemben érkezik, ahogy arra szükség lenne. Egy odafigyelő, tapasztalt és kedves védőnő pedig nem akad mindenki mellett.

Olvasmányaim szerint az anyukáknál a szándék megvan a természetes, anyatejes táplálásra, de a gyakorlaton – illetve annak hiányán – nagyon sokan elcsúsznak. Most két kismama beszél a leendő anyukáknak a szoptatásról, annak szépségeiről és nehézségeiről egyaránt. Őszintén.

Flóra: „Azt gondoltam, ez a világ legtermészetesebb dolga ősidők óta, így nekem is simaliba lesz.”

Lilla: „Én szülés előtt ebbe nagyon bele sem gondoltam. Úgy voltam vele, hogy majd lesz, ahogyan lesz. Nem stresszeltem rá erre. Bálint születése előtt költöztünk ki Budapest mellé egy kisvárosba, így szülés előtt négy héttel találkoztam Zitával, az új védőnőmmel. Zita, aki korábban a NAV-nál volt programozó matematikus, majd három gyerek után lett védőnő, nagyon alapos, nagyon tapasztalt szakember volt, aki ebben a pár hétben is sokat segített abban, hogy felkészüljek a szoptatásra.”

Forrás:

iStock

A felkészülés időszaka egyébként sem egyszerű. Rémtörténetekkel ugyanis tele a padlás. Az interneten kutakodni felér egy veszélyeztetett terhességgel. Ha pedig az ember rácuppan arra, hogy mindent tudni akar, annál nagyobb lesz az az információs őskáosz, mint valaha gondolta. Ebből aztán sokan hajlamosak a legrosszabbra utaló információkat kiszűrni.

Flóra: „A rokonság is előszeretettel »figyelmeztet« néhány dologra és az internet is tele van horrorsztorikkal. Szétázott, kisebesedett mellbimbó, szoptatás éjjel-nappal, befelé forduló bimbók. De ezeket valahogy nem fogja fel az ember, amíg terhes, legalábbis én így voltam vele, elengedtem a fülem mellett.”

Lilla: „Zita, a védőnőnk felkészített, hogy a csecsemős osztályok mindenhol borzalmasak, de azon a klinikán, ahol én szülök, különösen. Így amennyire tudott, minden nehézségre felkészített a szoptatással kapcsolatban, hiszen nem lehetett abban bízni, hogy ott majd kapok korrekt segítséget. És nem is kaptam.”

Az első élmény sem biztos, hogy olyan felemelő, ahogyan a szülés előtt elképzeljük. A barátnőimnél sorra születnek az első és lassan a második gyerekek, de még mindig nem hallottam olyan történetet tőlük, hogy minden simán ment volna.

Flóra: „Sajnos szülés után közvetlenül elmaradt a bőrkontakt és a mellre helyezés. Grétát inkubátorba tették egy teljes napra, így egy nappal később sikerült ezt megoldani. Csak egy pelus volt rajta, a szülésznőm a hasamra tette Grétát, én bátortalanul, félve fogtam őt, amíg keresgélte a cicit. Megtalálta elég hamar, és boldogan szopizgatott/cumizgatott rajta. Bizsergető, kellemes és egyben felfoghatatlan érzés volt.”

Lilla: „Bálint sürgősségi császárral született reggel 7.15-kor. Én az intenzívre kerültem, ahova csak délután 4-kor hozták fel fél órára megmutatni és mellre tenni. Suta próbálkozás volt, senki nem segített. Sajnos csak másnap 11 fele kerültem le a csecsemős osztályra, akkor adták oda nekem. Összesen 30 órát töltöttünk külön, ami szerintem sok mindenre kihatott. Nemcsak a szoptatásra, hanem arra is, hogy nagyon-nagyon anyás. De ezen megpróbálok nem rágódni azóta sem, így hozta az élet. Egészségesek vagyunk mindketten, a lelki bibiket meg majd ledolgozzuk. Van rá egy egész életünk.”

Hiába olvasol el mindent, a valóságra nem lehet felkészülni.

Flóra például jól elgondolta, hogy gyermeke majd szopizik szépen, büfizik kettőt, és már alszik is. „Ma már csak nevetek ezen, de akkor nehéz volt megbarátkozni és agyilag átállni arra, hogy a valóság nem ilyen.”
Lilláéknál is bőven akadtak nehézségek, de ő leginkább a hormonok játékát viselte nagyon nehezen: akárhányszor ránézett a fiára, sírva fakadt a gyönyörűségtől. A kórházban minden megjegyzés nehezére esett. „Velem konkrétan közölték, miközben a mellemet nézték: »Ezzel a mellbimbóval biztosan nem fog menni! Hozott bimbóvédőt?… NEM?! Hozasson a férjével délutánra!«

Azt sem tudtam, mi az, de kétségbeesve hívtam fel a férjemet, hogy ide ne merjen állítani egy S-es bimbóvédő nélkül, mert azt mondták, kell, és csak az a típus jó, és ha nem lesz, akkor engem itt kicsinálnak, és persze közben bőgtem!

Szóval az ilyen mondatok, még ha készül is rájuk az ember, abban a lelki és hormonális állapotban teljesen másképpen hatnak, és igen, egy szoptatást már a kezdeteknél tönkretehetnek.”

Bár a szoptatás nem fáklyásmenet, boldog pillanatai akkor is vannak. Furcsa módon a VOUS kismamái nem a boldog babamosolyokat, az intim, összebújós perceket emelték ki. A valóság itt is más. Grétababa első hurkácskái (végre eleget eszik), illetve az, hogy Lilla falánk kisfiának szerzett pótlást egy másik anyukától („Bálint ehetett amennyit akart, én is megnyugodtam, több időm volt a mellszívóval fejni.”), jelentették a legboldogabb pillanatokat.

Forrás:

iStock

A nyilvános szoptatás máig rendszeres beszédtéma. Kíváncsi voltam, ők hogyan oldják meg a szoptatást, ha nem otthon vannak.

Flóra: „Szopizunk bárhol. 🙂 A picit cicire raktam már kocsiban, étteremben, egy rét közepén, színházi öltözőben… Először tartottam ettől, feszengek kicsit a mai napig, főleg, ha csak ketten vagyunk. Ha több baba van, akkor sokkal könnyebb, és egyáltalán nem zavarnak a kíváncsi/fura tekintetek.”

Lilla: „Bálint 9 hónapos koráig kapott anyatejet. Az első 6 hónap alatt csak a nagyszülőkhöz, barátnőkhöz jártunk bandázni, náluk egyáltalán nem voltam zavarban. Mivel gyakran kellett etetnem, ezért ha minden etetéskor félrevonulunk, akkor a társasági életem a nullához konvergált volna. Sosem voltam az az utcán szoptatós típus, de volt olyan, hogy kirándulni voltunk a Körös partján, ahol egy pokrócon, nyilvános helyen etettem meg. Szerintem nem kell ennek akkora feneket keríteni, etessen az ember, ahol jólesik, ki szégyellősebben, ki nyíltabban – habitustól függően.”

Ennyi információ után egy kérdésem maradt: mi az az egyetlen tanács, amit egy szülés előtt álló kismamával megosztanának?

Flóra: „Kedves leendő anyukák! Válasszatok ki egy, maximum két embert, akiben megbíztok és hallgattok a tanácsaira minden baba témát illetően. Legyen az egy többgyermekes barátnő, a nagymama vagy a védőnő. Csináljátok azt, amit ők javasolnak, ne csapongjatok a sok millió ellentétes vélemény között. A többi önkéntes tanácsadónak pedig csak szorgosan bólogatni kell, és kész.”

Lilla: „Beszélgessenek a védőnőkkel, olyan barátnőkkel, akik szoptattak már, gyűjtsenek minél több infót. Jók a szoptatásra felkészítő kurzusok, és egyre több a papírral rendelkező szoptatási tanácsadó is, és a lll. liga honlapja tele van irtó hasznos anyagokkal, amelyeket érdemes végigolvasni!”