Csak feküdt ott öregen. Nem volt rajta semmi vonzó, én is láttam. Mégis amikor látogatóba mentem a mellette fekvő távoli rokonhoz, át – átsuhant rajtam valami furcsa érzés. Szántam őt nagyon. Elképzelni se tudtam, milyen érzés lehet naphosszat némán, magamra hagyatva várni a SEMMIT. Ott, ahol ő volt, a földi létezés a végéhez közelített. Magánya fájdalmas volt és riasztó– az ilyen magány elöl és mellől menekül aki él, aki még élni akar….. Csak nagyon, nagyon kevés ember képes csatlakozni egy ilyen távozó félben lévő, szinte csak fizikai valóságában létező emberhez.

Forrás:

Canva.com

Egyik délután arra érkeztem, hogy a bácsi fekvés helyett félig ül az ágyban és egy szőlőt szemezget. Lassan evett, hosszan szívogatta a szőlő levét, szemlátomást élvezte az édes ízt. A szőlő héját aztán nem nyelte le, egy szalvétába gyűjtögette. Élénkebbnek tűnt, mint valaha. Nem értettem, de kellemes volt a látvány.

Eltelt pár nap, újra beszaladtam a kórházba, és megdöbbenve láttam, hogy a bácsi nincs az ágyában, félve kérdeztem rá, azt hittem eltávozott, elhunyt, véget ért létezése. De nem.

Mosolyogva mutattak ki a folyosóra, ahol a bácsi egy fiatal ápolónőbe karolva sétálgatott.

Két hete új ápolónő érkezett, nagyon, nagyon fiatal – mesélték. Tele van lendülettel és kedvességgel. Ő volt az egyetlen, aki odaült a bácsi ágya szélére hosszú percekre, beleimádkozta a levest, aztán gyümölcsöt is hozott. Jókedvet mellé. Nevetést. Kérdéseket…. és nem fogadta el a hallgatást válaszként. Aztán szó szerint kiimádkozta a bácsit az ágyból. Minden nap, amikor ő van szolgálatban – megjáratja az öreget.

Meddig tart majd a lendület? Ki tudja…. de az élethez, ehhez az utolsó nekifutáshoz az ő kedvessége, kitartása, ereje és embersége kellett. A gyógyszerek, kötszerek, a kórházi fekhely mellé.