Olyan környezetben nőttem fel, ahol a család szent volt. Legalábbis látszólag. A szüleim mindent megtettek azért, hogy ezt a képet fenntartsák. Ezzel együtt azt is elérték, hogy a gyerekkoromban látott felnőtt kapcsolatok rányomták a bélyeget az életemre. Gábor levelét olvashatjuk.
Egy vidéki városba születtem bele, ami elég kicsi volt ahhoz, hogy számítson mások véleménye, hiszen mindenki ismert mindenkit. De elég nagy volt ahhoz, hogy az ember kedvére félreléphessen. Apám volt a helyi orvos, anyám pedig üzletvezető. Egyetlen gyermekként neveltek engem. Habár látszólag kiegyensúlyozott családi életet éltünk, a szomorú valóság úgy nézett ki, hogy mindketten szeretőt tartottak.
Illetve apámnak több nője is volt.
Távol álljon tőlem, hogy mentegetni próbáljam a cselekedeteikért, de tény, hogy ők még jócskán abba az időben házasodtak össze, amikor a nagyszülők határozták meg, hogy kivel is éled le az életed. Egyszóval összeadták őket. Ennek következményeként gyerekként én végig azt láttam, hogy a látszólagos boldogságon túl, apám állandó szeretője az ápolónő, néha pedig a páciensei voltak. Annyira nyilvánvalóan csinálta mindezt, hogy már gyerekként hamar rájöttem erre. Ellenben az anyám románcára csak serdülő koromba eszméltem rá. Mivel ráerőltették az apámmal való házasságot, egész életében viszonya volt a fiatalkori szerelmével. Az egészben a legabszurdabb az volt, hogy mindketten asszisztáltak a másiknak, hogy fennmaradhasson jómódú, egy gyerekes család látszata.
Ez volt a kezdőcsomagom, sokáig ezt gondoltam normálisnak.
A feleségemet az egyetemen ismertem meg. Habár fülig szerelmes voltam belé, már a kezdeti időszakban nehezen ment az, hogy csak őrá fókuszáljak. Bulikban, baráti összejöveteleken kedvemre flörtöltem másokkal is. Nem sokat segített ebben a feleségem személyisége sem, aki ahelyett, hogy az asztalra csapott volna, csendben tűrte az egészet.
Sokáig nagyon küzdöttem azzal, hogy valóban kötődni tudjak hozzá.
Azonban a gyerekek születése, az ezzel járó fáradtság, és a kettőnk közti intim kapcsolat megváltozása belevitt a hűtlenségbe. Az elején csak egy-két alkalommal történt meg. De aztán megismertem Nórit, akivel több, mint öt évig voltunk szeretők. Imádtam minden porcikáját, áradt belőle a nőiesség. Mellette újra szerelmesnek éreztem magam! Azonban ő is házas volt. De velem ellentétben ő képes lett volna elhagyni értem a férjét, miközben én rettegtem a válás gondolatától is. Így folytatódott a kettőnk közti felállás. Sokáig normálisnak tűnt, azt hittem, hogy megtehetem ezt, nekem ez jár.
Közben a feleségem lelkileg tönkrement mellettem. Belebetegedett a sok ígérgetésbe, hogy egyszer ennek vége lesz. Most már belátom, hogy mennyit szenvedett mellettem, és mennyire nem ezt érdemelte. De ahelyett, hogy a kapcsolatunk helyrehozásába fektettem volna több energiát, inkább
a könnyebb utat választottam, hiszen mindig azt láttam otthon: így is lehet élni.
Végül a feleségem lépett, nem bírta tovább, és elvált, vitte magával a gyerekeket is. Az igazi pofoncsapás ekkor ért: miközben vége lett a családi élet illúziójának, Nóri is elhagyott. Összeomlott minden, amit előtte normálisnak hittem.
Miután egyedül maradtam, volt időm magamról gondolkodni, végigpörgetni az életem minden részletét. Egy barátom tanácsára terápiába kezdtem, ahol a pszichológus segített összerakni a teljes képet.
Végre megláttam, hogy mit miért tartottam magától értetődőnek.
Ma már felismerem ezeket, és tudom, hogy – kemény munka árán – de lehet egy szebb, tisztességesebb életet is élni.
