Tényleg rossz, ha egyes dolgokat meg akarunk tartani magunknak, még ha másnak ez örömet is okozna?
Lassan négy éve gyászolok. Az egyetlen lányomat, Fannit hirtelen ragadta el tőlem az élet, egy hónappal az esküvője előtt. Együtt terveztük a nagy napot, ahol hozzámegy élete szerelméhez. Teljesen váratlan volt mindenki számára a halála, mindössze 26 éves volt.
A vőlegényével elosztottuk a dolgait, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
Egy évvel később megismerkedtem egy férfival, akihez nem sokkal utána hozzá is mentem feleségül. Vigaszt nyújtott az elviselhetetlen pillanatokban. Közel vagyok az ötvenhez és szerencsésnek érzem magam, hogy találtam valakit tizenöt év egyedüllét után. Kis bensőséges szertartásunk volt, ahol az ő lánya is ott volt, Barbara.
Bár többször találkoztunk a lánnyal, ünnepeltünk együtt karácsonykor, de mivel vidékre jár egyetemre, így nem vagyunk olyan közel egymáshoz. Ő most 23 éves, és nincs már sok az esküvőjéig. A vőlegénye aranyos, már gimnázium óta együtt vannak.
Barbi a minap meglátogatott minket, és nagyon sokat beszélt az esküvőről és a tervezésről. Tanácsot szeretett volna kérni, hiszen nekem volt benne tapasztalatom. Mikor megkérdeztem, hogy ruhát választott-e már, a nagy szekrényem felé mutatott és csak annyit mondott:
Arra gondoltam, odaadhatnád nekem Fanniét, az úgyis csak lóg egy helyen, kár lenne érte, és annyira gyönyörű.
Teljesen lesokkolódtam, hirtelen válaszolni sem tudtam. Azzal folytatta, hogy többször látott már képeket róla és alakítani sem kéne sokat, de elképzelni sem tudna tökéletesebbet. Végül megmondtam neki, hogy ez nem így működik, az a lányom ruhája lett volna, amit ő maga varratott, a saját ízlése szerint, és bár nem volt lehetősége hordani, az mégis csak az övé.
Veszekedni kezdett, hogy elpocsékolok egy ilyen lehetőséget, és amúgy is, úgy gondolja, ő is a lányom, de akkor eszerint nem szeretem annyira. Alig hittem a fülemnek a vádaskodásai hallatán. Tudom, hogy a menyasszonyok stresszesek tudnak lenni, de ez túl ment egy határon.
Megmondtam neki, hogy a kettejük iránt érzett szeretetem nem összehasonlítható, de erre csak jobban kiborult, és könnyek között távozott a házból.
Az apja és a barátaim egy része is úgy gondolja, hogy nem nagy dolog, és egyszerűen csak oda kéne adnom a ruhát, főleg, hogy utólag még egy jelképes összeget is felajánlott érte.Azonban így is képtelen vagyok odaadni neki a ruhát, a sírás kerülget, ha erre gondolok.
A férjem ezért haragszik rám és Barbi sem beszél velem. Számomra azonban elképzelhetetlen, hogy a halott kislányom menyasszonyi ruháját máson lássam.
Tényleg engednem kéne, és én túlreagálom a helyzetet?
Erzsébet történetét Fazekas Nóra dolgozta fel.
