Veronika látott már sok válást. Sorra estek szét a családok körülötte, de azt hitte, NEM ANNYIRA nehéz. Meg lehet szokni az egyedül maradást.
De nem szokta meg. Sőt, ahogy szaladtak a hetek, a hónapok, egyre nehezebben viselte az estéket, ahol egyedül volt a három gyerekkel.
Nem végzett soha semmivel, szaladt a háztartás, a munkahelyén hibát hibára halmozott. Ingerült volt, kedvetlen, keserű és féltékeny mindenkire, akinek az életét nyugodtabbnak látta. Messzire kerülte azokat, akik még házasok, de azokat is, akik nála könnyebben viselték válásukat. Nem értette őket, hogy lehet ezt mosolyogva, emelt fővel végigcsinálni? Miért nem törte össze a másokat a válás annyira, mint őt?
Még hónapok múlva is sírva fakadt, ha valahol összefutottak a volt férjével, aki persze nem volt egyedül. Azzal a nővel költözött össze, aki miatt borított mindent. Bár a férfi előtt nem mutatta, nem beszélt erről, de a találkozás után órákig folytak a könnyei. Nehezen küzdött meg a helyzettel.
Aztán kicsit könnyebb lett. Kialakult valamilyen menetrend, ami, ha döcögős volt is, meg embert próbáló, elvált, háromgyerekes nőnek lenni, a hétköznapok megkövetelték ezt a rendet.
Reggeli, uzsonna a gyerekeknek, neki híg kávé, ami mindig kihűlt mire megitta. Tömegközlekedés. A kocsit a férj elvitte, ahogy az összes megtakarított pénzüket is. Cserébe meghagyta a lakást – nem kellett legalább költözni, meg persze a gyerekek se kellettek. Az új életbe se nagyon fértek bele, az új asszonynak nem kellettek az idegen gyerekek.
Azért persze el-el vitte az apjuk őket, vállalta a szemrehányó pillantásokat új partnerétől, a beszólásokat meg a folyamatos duruzsolást a gyerekek háta mögött. Mert eltörték, mert kiborították, meg felpróbálták, elrontották. Rendetlenek. Neveletlenek. Az anyjukra hasonlítanak.
Még több idő telt el, az új asszony is továbbállt, nem bírta a sokgyerekes apával járó időszakos terheket. Vera kicsit nyugodtabb lett, nőttek a gyerekek, ő még mindig szép volt. Találkozott valakivel, aki az anya mellett meglátta benne a nőt. A szerethetőt. De hát a férfi se bírta a sok gyereket. Csak Verát akarta. Őt nagyon. De csak akkor találkoztak, ha a gyerekek nem voltak ott, csak olyan programokat szervezett, amibe a gyerekek nem fértek bele.
És akkor Vera rájött, hogy a válásban nem az a legszörnyűbb, hogy magányos az ember, nem a munka, az egyedül is megoldást követelő feladatok… hanem a HASADÁS. A szív megroppanása. Mert akkor is hasad a szív, ha a gyerekek az apjukkal vannak, akkor is, ha vele ugyan, de nem lehet a szerelmével. De éppúgy hasad a szív, a lélek, ha a szerelmével van ugyan, de a gyerekek maradnak kinn a körből.
De a legnehezebb annak megértése és elviselése, hogy a gyerekek ugyanezt a hasadást élik át. Akkor is hasadnak, amikor az apjukkal vannak, akkor is, amikor az anyjukkal, akkor is, ha mindkét szülő kifelé figyel.
Befoltozhatatlan a sors-hasadás. Ezt nem lehet tűvel-cérnával megoldani, megstoppolni, összeráncolni, beszegni.
Kesze-kusza, rongyos szélű marad mindig, és egy életen keresztül fáj, vagy azon túl is, tovább a családi SORS – HASADÁS.
