A világ legrosszabb embere az útkeresés köré fonódik. Főszereplőnk önmagát keresi a munkában, a szerelemben és a világban is. Végig kísérhetjük a gyerekkori vívódásait, a párkapcsolati nehézségeit, a karrierjében tett kitérőket és a jellemfejlődését. Habár joggal érezheti azt a néző, hogy sokszor nem ért egyet Julie döntéseivel, és szívesen kioktatná őt, mégis könnyű érzelmileg bevonódni és a történet részesévé válni. Szubjektív filmajánló következik. (SPOILER VESZÉLY!)
A nagysikerű norvég film, A világ legrosszabb embere egy életszagú, romantikus vígjáték, amely sokkal többet megmutat az emberi lélek működéséről, mint azt elsőre gondolnánk.
A 20-as, 30-as éveiben járó fiatalok elveszettségét, boldogságkeresését jeleníti meg.
A kitolódott felnőtté válás, az identitáskeresés témájával foglalkozik, így hamar teret enged a nézők számára, hogy azok azonosulni tudjanak a szereplőkkel. Ezen túlmenően miért ajánljuk a filmet? Mert érdekes szerkezete van: 12 fejezetből és egy epilógusból épül fel, amelyben a rendező előszeretettel váltogatja a reális és a szürreális elemeket. A látványvilága, a karakterek megformálása pedig minden művi megnyilvánulástól mentes. Már-már feltevődik bennünk annak a gyanúja, hogy a szereplők improvizálnak. Olyan emberi történeteket, tabutémákat jár körül a film, amelyekkel időről-időre mindannyiunknak szembe kell nézni.
Néhány pontban összeszedtem, hogy miért is tudunk oly’ könnyen azonosulni a főszereplővel!
1. Az útkeresése, avagy karrierváltásainak sora
Julie előbb sebész, majd pszichológus, végül pedig fotós akar lenni. Közben egy könyvesboltban dolgozik, és hobbiszinten írogat. Lássuk be: már annak a gondolata is bosszant, hogy ez a fiatal nő – a maga elveszettségével – nem fél visszalépni, újrakezdeni.
A film az emberi élet olyan részeit mutatja be, amelyek rólunk is szólnak – csak gyakran nem akarjuk belátni. Mert az események sorrendje bizony felcserélődhetnek. Az élet annál sokszínűbb, minthogy az egyenes irányú növekedésről szóljon. Érezhetjük azt, hogy szívesen hagynánk a nagy álmokat, és térnénk vissza a gondtalanabb mindennapokhoz, akárcsak Julie, aki felismerte, hogy az orvoslás nem az ő asztala. Az életünk nem rutinszerű előrehaladásból áll, és nem kell mindenkinek ugyanazokat a köröket lefutnia. Gondolok itt az egyetem, a munkahely, a házasság, és a gyerekvállalás egymásutániságára.
2. Megtalálni a Nagy Ő-t (vagy legalább elhinni ezt)
Mi is lenne a főszereplő másik nagy dilemmája, ha nem a szerelem?! Látva a történet menetét, a nézőben is elindulhatnak kérdéskörök, amelyek átszövik az életünket.
Honnan tudja az ember, ha megtalálta az igazit? Mit kell ilyenkor érezni? Mikortól köteleződjünk el teljesen? Hol húzódik meg a megcsalás határai? Julie nem fél szembenézni ezekkel a kérdésekkel, felvállalja önmaga előtt, hogy ugyanolyan intenzitással vágyik az egyik vagy a másik emberre.
3. A gyermekvállalás kérdése: Vágyok-e arra, hogy gyerekem legyen?
A nála 10 évvel idősebb Aksellel való szerelme ugyanakkora tűzzel indul, mint minden párkapcsolat, ám hamar kiéleződik, hogy mennyire más életszakaszban vannak. Az első néhány fejezet végigkíséri az összeköltözéssel járó változásokat, a mindennapok monotonitását és a gyerekvállalás kérdését. Főszereplőnk folyamatosan reflektálás önmagára: felteszi és megválaszolja a kérdést, amelyet minden embernek meg kellene. Akarok én egyáltalán gyereket?
4. A saját gyermekkorunk terhe
Elcsépeltnek tűnő téma a gyerekkor hatása, mégis újra és újra beigazolódik. Julie esetében az apai jelenlét, a szülői figyelem hiánya figyelhető meg a felnőttkori döntéseiben is. Folyamatosan szembe találja magát az elvárások és a saját vágyai ütközésével. De mire jut a végén? Megtanulja, hogy hol kezdődik ő és végződnek az elvárások.
5. Békében a múlttal
A történet – számomra – egyik legszimpatikusabb része az, amikor láthatjuk Julie és az exe közti kapcsolatot. Eltekintve az olyan szakítási októl, mint a bántalmazás, a hazugság vagy a megcsalás, a legtöbbünk szeretne békében elválni a másik személytől – akit régen igazán szeretett. Talán épp ezek a részek igazolják, hogy attól, hogy merünk hallgatni a vágyainkra,
még nem leszünk a világ legrosszabb embere.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
