Köszönés nélkül, szótlanul ment el dolgozni ma reggel. Tegnap este ismét, és már sokadjára veszekedtünk egymással. Az egész egy apróságból indult, ahogyan mindig is szokott, és aztán óriási port kavart. Csendben, a könnyeimet nyelve feküdtem mellette az ágyban, és hallgattam a szitkozódásait, ahogyan epés megjegyzéseket tesz rám. Szinte élvezte, hogy bánthat. Szavakkal. Verbálisan. Tudta, hogy hova, és mivel kell szúrnia a szívembe ahhoz, hogy az betaláljon. Már sokadjára hallgattam végig ezeket a szavakat. Egy megbántott, megsértett férfi ítéletei voltak ezek, amelyek a lelkemig hatoltak.

Már 2 éve tart a kapcsolatunk, ami folyamatos hullámvölgyek sorozata, egyszer fent, egyszer lent. A lelki bántalmazás magasiskolája. Meggondolatlan szavak, amelyek megragadnak és kísértenek. Nem sok vigaszt nyújt a hallgatás, vagy a visszavágás.

Közös jövőt terveztünk, közös célokkal, és néha azt érzem, nem tartunk sehova. Az egymás feletti uralkodási vágy, kompromisszumok megkötése, vagy éppen meg nem kötése, a hangos és bántó szavak végeláthatatlan folyamatában élünk.

30 évesek alig múltunk, én már túl vagyok egy váláson. Ígéretesnek tűnt az elején, de ahogy mondják, lakva ismerszik meg az ember. Bocsánatot kérünk, de nem felejtünk. A sebek alig hegednek be, mikor ismét feltépjük azokat. Ez egy végtelen fájdalom. Nem tudom mit érzek. Bizonytalan vagyok, szomorú, kétségbeesett.

Mert még reménykedem, nem akarom feladni. Egyszerűbb menekülni, gyáván megfutamodni és feladni. Hinni akarok magamban, benne, kettőnkben. Kötődünk egymáshoz, annyi sok emlék és élmény köt össze minket, amelyek fontosak, csak ezek számítanak. Nem akarok újra hátat fordítani, elköszönni és lehajtott fejjel megadni magam a magánynak. Fejlődni szeretnék, változni magam miatt, hiszen hiba bennem is van, nem áltatom magam tökéletességgel. Hiszem, hogy majd kisüt a nap, még mielőtt elérne minket az örök sötétség.

Lehet, hogy álomvilágban élek, és valami tökéletesre várok, de tudom, ez nem valóság, csupán ábránd. Nem vagyok az a hősszerelmes típus nő létemre, nem vágyom folytonos társaságra, néha csak magamra van szükségem. Sokszor égettem már meg magam, és nyalt vissza a fagyi, és még mindig nem tanultam meg a leckét. Sokszor kérdezem magamtól, hogy miért élek ilyen kapcsolatban, de igazából a választás lehetősége rajtam is áll. Megszoksz, vagy megszöksz. Ez nyilván elég nyers megfogalmazás ebben a formában. Azt gondoltam, könnyű lesz mindezt leírni, hiszen az érzéseim adottak, de papírra vetni már sokkal nehezebb. Talán az ember maga előtt látva, leírva jobban szembesül az igazsággal, amit maga elől próbál titkolni, ám legbelül tudja. Tudom, az én kapcsolatom nem egyedi, még csak nem is olyan rossz, mint amennyire lehetne.

Még most sem merünk róla beszélni, nem teregetjük ki a szennyest a család, a barátok előtt, mert szégyenként éljük meg, hogy ez velünk is megtörtént. Titkolózunk, tettetett jókedvet imitálunk, minden egyes képen mosolygunk, mert ez az elvárás, ez a társadalmi nyomás. Ki kell alakítani magunkról a legjobb képet, mert félünk, különben nem fogadnak be minket, kitaszít a világ, és mi szégyenben úszva bújunk vissza a csigaházba.

Dacosan bámulom a telefonom, hogy írt-e üzenetet, hívott-e… Nem hívom fel, nem tudom mit mondhatnék, játszom tovább a dedós játékot, amiben ő is partner. Nyilván rosszul esett, amiket mondott, de én nem tudok csak úgy túllépni, és nem is akarok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Nem várok most tőle semmit. A hallgatás most beszédesebb. Ő ott, én itt, nem kell kínosan feszengenünk egymás mellett. Talán büszkeség, vagy egoizmus, ami miatt nem teszek én sem semmit, csak kiírom magamból az érzéseim.

Mindez persze csak nekem fontos, mert ez az én életem, az én kapcsolatom, de talán valaki más is magára ismer e sorokban, és adhat neki egy cseppnyi rálátást, önazonosulást, belelátást, vagy éppen tettekre sarkallja, motiválja, vagy épp elborzasztja. Annyi érzés van a világon. Nem akarok többé félni, nem akarom feladni, sem harcolni vagy sodródni. Magamat akarom, lecsupaszítva, a tükörbe nézve meglátni ki is vagyok én igazából, és mit tehetek meg magamért, a kapcsolatomért, az életemért.