Azt hiszem, az ember csak a negyvenes éveiben jön rá igazán, hogy az évek tényleg megállíthatatlanul telnek. Először a húszas éveink közben kólint fejbe, hogy a gyerekkor végleg elmúlt, de a negyvenes éveinkben már komplett, elrepült évtizedekre tekinthetünk vissza. Nekem akkor jött el először ez az érzés, amikor a kisebbik lányom is középiskolás lett. Már előtte sem volt rám túl nagy szüksége a mindennapokban egyikőjüknek sem, de akkor éreztem tényleg úgy, hogy na, ennek vége. Persze tudom, hogy ennyi idősen még rengeteg útmutatásra van szükségük, de a szerepemet már inkább szemlélőnek és kérésre közbeavatkozónak érzem.

Az életem egyre jobban belassult.

Pár hónapig élveztem, hogy a munkán és a férjemmel töltött időn kívül kívül nincs más dolgom, de aztán elkezdett kattogni az agyam. Pénzügyi területen dolgozom egy középvállalkozásnál, a gyerekek előtt is ilyen területen tevékenykedtem, és sosem tartottam kifejezetten érdekesnek. Amikor óvodások lettek és megint irodában kezdtem dolgozni, ehhez a szakmához tértem vissza, de a fő elfoglaltságot inkább a gyerekek körüli tennivalók jelentették, a munka mellékes volt a fejemben, akkor is, ha napi 8 órát töltöttem ott. Egészen mostanáig.

Azon kezdett el kattogni az agyam, hogy ha szeretnék még valamit elérni az életben, valami izgalmasat csinálni, akkor itt az alkalom, most vagy soha.

Életközépi krízisnek hangzik? Lehet, de amíg nem cserélem le a férjemet egy dögös, napbarnított adoniszra, nagy baj nem lehet. Másfél évtizeden át a gyerekeim felnevelése volt a projektem, és most elérkezett az idő arra, hogy új fába vágjam a fejszémet. Már egy ideje a saját üzletem beindításáról álmodozom, de egészen idáig tényleg csak ábrándozásként tekintettem rá, a munka unalmasabb percei közben a számítógép előtt, vagy lefekvés előtt az ágyban.

A fő elfoglaltságot inkább a gyerekek körüli tennivalók jelentették, a munka mellékes volt a fejemben.

Forrás:

Pexels

Most először tényleg valós lehetőségem van arra, hogy a tettek mezejére lépjek, viszont, ha csak belegondolok, egyszerre leszek nagyon izgatott, és egyszerre lesz olyan érzésem, mint a főiskolán szóbeli vizsgák előtt.

Mitől is félek igazából?

A bukástól biztosan. Mi lesz, ha fél év múlva csődbe megyek, és mindenki azt hiszi majd, hogy csak felkészületlen, hóbortos anyuka vagyok, aki belebukott az elhamarkodott próbálkozásba? Utána mi lesz? Mehetek vissza egy irodába nyugdíjig? Már a gondolattól is inkább halált valásztanám, de ha így érzek a munkahelyem iránt, akkor nem ez a legjobb jelzés arra, hogy ideje lépnem?

Úgy érzem, hogy már így is több mint elég év telt el azzal, hogy megvalósíthatatlan címszó alatt meg sem próbáltam létrehozni azt, amivel tényleg foglalkozni szeretnék. Már biztos vagyok benne, hogy nem szeretnék úgy megöregedni, hogy meg sem próbáltam.

Ildi történetét Király Etel írta le.