Meddig tart a szerelem? Létezik egyáltalán örökkön örökké? És ha létezik, akkor megszakadhat-e olyan külső tényezők miatt, amire nincsen befolyásunk? Vajon tényleg nincs rá befolyásunk? Tényleg van olyan, hogy azért szakítunk, mert nincs más választásunk? Abba jobban beleszakad a szív? Néha tényleg csak a csillagainkban van a hiba?
Kata szipog velem szemben a teázóban, ujjai rákulcsolódnak a bögrére, ajka folyton a kerámia szélén korcsolyázik. Ezzel próbálja visszafojtani a sírást. Néha megszólal, aztán visszatapad a bögre szélére, mikor már elég vastag könnyréteg duzzad a szeme felszínére. Óriási űr tátong az oldalán, mondja, és ezt főleg olyan nevetséges pillanatokban érzi, mikor a bevásárlókocsi fogantyúján csak az ő keze van. Régen ketten fogták.
Kata és Peti muszájból szakítottak. Legalábbis Kata így nevezi ezt az áldatlan állapotot.
Egyikük sem akart szakítani, mindketten szeretik a másikat, de túl nagy fal állt eléjük, nem bírták megugrani. Egy ideig jó volt, földöntúli boldogságban éltek, majd idővel elkezdett távolodni az életvonaluk. Máshol tartottak az életükben és a távolság egy idő után áthidalhatatlan lett.
A karrierje csúcsán a világ ízére rákapó férfi és az iskolapadból kilépő, pályája kezdetén az otthon melegére vágyó nő semmilyen színtéren nem tudott összeolvadni. Nem látták a közös jövőt. Ez nem élet, mondja, inkább elengedték egymást. Így volt ez megírva, vonogatja a vállát Kata, én meg zsibbadt mélasággal veszem tudomásul ismét, hogy milyen furcsa az élet.
Csillagainkban a hiba
Nem olyan egyszerű a párkapcsolatosdi, mint azt annyian hiszik fiatalságuk hajnalán, és nem is feltétlenül a megcsalás az egyetlen dolog, ami szétrobbanthat egy férfit és egy nőt. Néha olyan ártalmatlannak és jelentéktelennek tűnő dolgok bomlaszthatnak szét egy erős köteléket, mint hogy az egyikük hajlandó-e örökbe fogadni egy gyermeket, vagy nem, ha meddőség áll fenn, és nagyon vágynak babára.
De komoly terhet róhat a párra az is, ha egyikük alkoholista szülő mellett nő fel, és emiatt visel el nehezen pár hétvégi bulit, miközben a másik fél mértékkel, de szeret szórakozni.
Évek után is felütheti a fejét egy megoldhatatlannak tűnő probléma a megváltozott igények képében, vagy pusztán abban, hogy az egyik fél nyitna a swingerezés felé. Néha meg egyszerűen csak elmúlik az érzés.
Régen ezt még egyszerűbb volt a csillagokra fogni: a háborúban számos párt sodort el egymástól az élet és a front. Olykor megszámlálhatatlan kilométerek, váratlan fordulatok, halál játszott közre abban, hogy a várakozásba belefásuló felek nyugtázzák, a sors nagykönyvében így lett megírva a történetük.
De ma? Ma, mikor annyi eszköz van a megoldásra, foghatunk bármit is a csillagok rossz állására?
Hiszek az újrakezdésben
Hiszek abban, hogy a megoldhatatlannak tűnő problémák megoldhatóak. Én a végsőkig küzdök, ha kell, számomra értelmetlen a csillagok állására fogni a kudarcot. Nem tudnék nyugodtan élni, ha maradna bennem még pár motoszkáló ,,ha” szócska, szeretem elvarrni a kilógó szálakat. Én valószínűleg tanácsot kérnék, szakemberhez fordulnék, megoldást keresnék. Nézőpontot váltanék, hogy kicsit jobban értsem, hol vagyok. Persze, ez sokszor piszok nehéz.
De tudom azt is, hogy néha tényleg lehet, hogy rossz időben találkozik két ember.
Elképzelhető, hogy el kell engedni a másikat, hogy végiglépkedjen mindenki a maga fejlődési létráján: lásson világot, nőjön fel, élje meg, amire szüksége van, aztán repüljön vissza. Néha évek kellenek, mire egy kettéágazó út újra találkozik. Munka mindig van magunkkal, vagy egymással. Egy probléma után mindig jön másik.
Valamikor azt hittem, a világ fehér és fekete. Aztán egy nálamnál jóval bölcsebb nő a mutatóujjával kacskaringós vonalakat rajzolt a levegőbe, mondván, ilyen az élet: tekergőző, vargabetűket vető és szürke.
Néha visszatér önmagába, hogy újra ugyanazt a köröket rója, majd mellékvágányokra siklik. Valahol ettől szép. Nekünk csak meg kell tanulnunk rugalmasan élni. És néha, ha már mindent megpróbáltunk, elengedni egymást.
Megkérdeztük Michaletzky Lucát, viselkedéselemzőt, mit gondol, mit kell tennünk akkor, ha megoldhatatlannak tűnő problémákkal találja szembe magát egy pár.
,,Azt gondolom, hogy minden párkapcsolat nagyon más, nagyon egyedi, a válaszok függnek attól, hogy milyen korúak a felek, milyen a kapcsolatuk, mióta tart, mi tartja őket össze. Mindkettejük mögött áll egy családi és szociális háttér, ami meghatároz egy sor dolgot.
Az egyik lehetőség az az, hogy párterapeutához fordulnak. Ehhez persze kell a közös elhatározás, a közös motiváció, hogy szeretnének tenni valamit a kapcsolatukért – ez sokszor meglepő módon hiányzik.
Állhat valamilyen játszma a problémás kapcsolati viselkedések mögött, sokak szerint az alkoholizmus és a belőle fakadó sok konfliktus is játszma, áldozat és megmentőjének játszmája. A pszichológus abban is segíthet, hogy a felek egy rugalmasabb szemléletet sajátítsanak el, hiszen külső szemlélőként olyan dolgokra láthat rá, amire eddig ők vakok voltak.
Ha pedig 'muszáj' volt szakítani, nem tudták megoldani a problémát, az nagy törést jelenthet a bizalomban, nehéz elfogadni, hogyan történhetett meg, hogy a mindenhatóként reklámozott szerelem mégsem győzedelmeskedett. De ez megint csak annyira sok különböző helyzetből eredhet, rengeteg különböző háttértapasztalattal, hogy érdemes vele szakemberhez fordulni.
Ha tud találni a pár olyan közös utat, jövőt, amivel mindketten tudnak azonosulni, amire együtt törekedhetnek, akkor érdemes dolgozni a kapcsolaton akkor is, ha nehéz helyzetben vannak.
Ha nem tudnak ilyen közös víziót találni, nem látják, hogyan működhetne a továbbiakban a kapcsolatuk, akkor valószínűleg el lehet engedni egymást.
