Olyan sokat készülünk a karácsonyra. Azt is mondhatnánk, hogy egy évben két hónapot töltünk várakozással. De mi történik, ha nem történik semmi? Ha nem éljük át a karácsonyi csodát?
Lassan belépek a nagybetűs felnőtt életbe. Az utóbbi jó néhány karácsony már rég nem arról szólt, hogy izgatottan várjam az ajándékbontást. Ez az időszak már többről szól, sokkal reálisabban látom, és megértem az ünnep lényegét. Ennek ellenére a karácsony idillje mélyen belém égett. Mi tagadás: minden évben várom a csodát. Várom, hogy a hóesésben, egy zord, hideg éjszakán valamilyen varázslat során megoldódjanak a problémák, jobb hely legyen a világ.
Évről-évre ez a várakozás tölt el az adventi időszakba. Azt is mondhatnánk, hogy ez milyen szép, hiszen erről szól az ünnepet megelőző négy hét: várakozunk, elcsendesedünk és gyertyát gyújtunk.
De azt miért nem mondta senki, hogy utána még nehezebb lesz?
Fontos úgy megközelíteni ezt az érzelmi reakciót, mint amelyet több ok idéz elő. Először is nagy hatással van ránk a médiából – és minden más forrásból – ránk zúduló irreális elvárások.
Emellett pedig még – ha diák vagy – járj be órákra, készülj el az összes beadandóval, tanulj a vizsgákra! Ha már dolgozol, akkor járj be a munkahelyedre, teljesíts a lehető legjobban. Persze elvárt, hogy tölts elegendő időt a családoddal, legyen szociális életed, de azért magaddal is foglalkozz.
És a legfontosabb, hogy ne érezd a nyomást, maradj nyugodt és kiegyensúlyozott!
De tegyük félre a szarkasztikus megjegyzéseket! Próbáljunk inkább őszintén válaszolni arra, hogy csodálkozunk, ha a mai rohanó, teljesítményorientált világunkban nem tudjuk úgy megélni az ünnepet, ahogy azt szeretnénk? Vagy, ha azt tapasztaljuk, hogy az ünnepek – és az azzal járó tennivalók – végeztével üresnek érezzük a hétköznapokat?
Egyszerűen kifáradunk.
Nehéz állni szenteste a fa tövében, és azt érezni, hogy ott belül nincs semmi. Még akkor sincs semmi, ha tényleg várakoztunk az ünnep előtt, ha odafigyeltünk a készülődésre, ha körülvesznek a szeretteink és mindenünk megvan. Az utóbbi két évben felvetődött bennem a kérdés, hogy mit csináltam rosszul? Hogyan érezhetem magam magányosnak, ha nem vagyok egyedül? Hiszen korábban csak az ünnepek után volt nehéz. Három nappal karácsony után már arcon csap a valóság: Hiába próbálunk szorgosan szervezkedni a szilveszterre: az új év sem az első pillanatban lesz új fejezet. Persze, el tudunk különíteni szakaszokat az életünk folyamán: ekkor lett vége ennek, akkor kezdődött az. De ez nem egy naptári dátumhoz, egy órakattanáshoz köthető!
A január-februári időszakkal miért nem foglalkozunk?
Az ünnepre készülve annyira a mának élünk, hogy legtöbbször elfelejtjük a végtelennek tűnő januárt. Az ünnepek végeztével mintha lekapcsolnák a villanyt. Itt a vége, vissza a realitásba. Eddig lehetett remélni a varázst, lásd most se jött el, csak gyerekként élhetted meg.
Az ünnepek utáni kedvetlenség, üresség és motiválatlanság érzése nagyon gyakori jelenség. Ám tabunak számít!
Mekkora ellentmondás lenne elfogadni azt, hogy a szeretet és a felhőtlen boldogság, az év legjobban várt eseményén, vagy épp azután a legtöbbünk magányt, szomorúságot, ürességet él át.
Joggal tevődhet fel bennünk a kérdés, hogy miért van ez?! Mit tehetünk?
Először is el kell engedjük a tökéletesség illúzióját. Ezután kommunikálnunk kellene a fentebb leírt érzésekről, tapasztalatokról. Azzal, hogy felvállaljuk a nehézségeinket hidat képezünk a szeretteink és köztünk. Megtesszük feléjük az első lépést, hogy megértsenek, és ha kell kapcsolódni tudjanak hozzánk.
