Korábban azt mondtad, csak barátok vagytok, és azért nem tudod elkerülni, mert a barátod testvére. Én tényleg nagyon igyekeztem hinni neked, de mélyen legbelül éreztem, hogy valami nem stimmel. Aztán mint derült égből a villámcsapás, olyan volt a felismerés, hogy a kapcsolatunk végén te már csak hitegettél.
Hát itt volnánk. Már nem beszélünk egymással, végleg megszakítottunk minden kapcsolatot, mert te már valaki mással, azaz Vele vagy. Annyi kérdésem lenne még hozzád, hogy miért pont vele, miért pont most, miért így kellett ezt megtudnom.
Fogadjátok hát mindketten a levelem, amit úgysem kaptok meg, és nem fogtok elolvasni:
"Kedves Te és Ő, Ti!
Először is kezdeném veled, te kedves szőke lány a múltból, te, aki mindig jelen voltál az életében.
Megérte? Úgy érzed, megkaptad, amit akartál? Boldog vagy?
Kérlek, ne éld bele magadat annyira az egészbe. Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert ez nem valódi, csak egy könnyű megoldás. Nem vetted észre, hogy csak akkor keresett meg téged azzal, hogy hogy vagy, amikor összevesztünk és nem beszéltünk? Úgy érezte, kell neki valaki, aki nem komoly, aki könnyen és gyorsan visszaadja az önbizalmát, és itt jöttél a képbe te.
Remélem, egy percig sem gondoltad komolyan, hogy ezzel most téged választott, és nyertél. Nem. Lemondott egy komoly, kötelezettségekkel járó jövőről, mert megijedt, és túl nehéz lett volna neki megugrani az elvárásokat, ezért visszalépett pár szintet, és itt talált meg téged. Mert bármennyire is szeretnél jobb lenni nálam, nem vagy, csak könnyebb eset, kevés elvárással és nulla közös tervvel. Remélem, melletted megkomolyodik és rájön, mit veszített el…
Most pedig Te jössz, volt kedvesem.
Nem kívánok neked se többet, se kevesebbet, csak azt, hogy átéld azt, amin keresztül mentem miattad.
Minden egyes érzésre tisztán emlékszem, ami akkor gyötört, amikor azt hittem, én vagyok a mindened, te pedig az enyém. Tudom, hogy akkor épp egy rossz időszakon ment keresztül a kapcsolatunk, ami sok nehézséggel, veszekedéssel és bizalmatlansággal járt. Emlékszem, erre is megvoltak már a kész terveim, hogy min, hogyan kellene dolgoznunk, hogy ne csak árnyéka lehessen a régi szerelmünknek. De volt egy hiba a gépezetben: a munka. Nemcsak nekem kellett volna próbálkoznom, kompromisszumot kötni és megbocsátani, hanem neked is.
Neked miért nem ment? Mondd, miért futamodtál meg és választottad a könnyebbik utat?
Te elmentél, én pedig ott maradtam egyedül, összetörve… Elárulva éreztem magam, azok után, hogy hányszor adtam neked újabb és újabb esélyt, amikor pedig rajtad lett volna a sor, inkább kihátráltál.
Mondd, mióta tartott ez köztetek? Mióta jelentette neked ő a megnyugvást, az örömöt?
Gondolom, miatta nem akartad már a kapcsolatunkat, minket. Biztos vagyok benne, hogy mindig megnevetteted őt, bókolt neked, mellette újra nyeregben érezted magadat. És én mit kaptam cserébe ezekért a pillanatokért? Bizalmatlanságot, kétségbeesést, elbizonytalanodást és fájdalmat.
Szörnyen fájt a szívemnek minden egyes szívdobbanása, ami már nem érted dobogott. De látva titeket, már tudom, hogy megérte. Borzasztóan megérte a sok fájdalom, mert nektek hála már szabadon szárnyalok, és fentről lenézek rátok. Innen is sok-sok boldogságot kívánok, mert megérdemlitek egymást!
Üdv,
Én, az elhagyott Exbarátnő"
