Nézem az alkotásokat, mennyi forma, szín, hajlás, gondolat. Lélekből született kis csodák ezek, amelyeket egy csapatnyi nő, egy iregszemcsei női közösség alkotott, településük 200 éves templomának réztetejéből.
Molnár Ágival, az ötletgazdával, alkotóval és Bajczi Marianna, alkotóművésszel beszélgettem.
Ági:
"A templomunk tetejét lecserélték, de közben beáztak a falak, renoválni kellett, kell, mi meg tűnődtünk honnan lehetne pénzt keríteni erre. Jött az ötlet, hogy csináljunk valamit, alkossunk, és adjuk el. A hittanórára járó gyerekek is rendszerint alkotnak szépeket, a gyerekek alkotásai is értékesek, de hozzunk létre mi is valamit.
És akkor megakadt a szemem a „lerakott dolgokon”, a hulladékon, ha úgy tetszik, ami egy nagy kupacban volt a templom mellett a tetőcsere után. Rézdarabkák, vasszögek, fa. Nem tudom, hogy pattant ki a fejemből, egyszer csak ott volt, hogy kezdjünk azokkal valamit. Kézbe fogtam egy darabka rezet és néztem. Mennyi szín, árnyalat, hajlás, mennyi kopás és karc van rajta, mennyi patina. És egyszer csak éreztem azt a 200 évet, ahogy a templom tetején ült. Ahogy csorgott rajta az eső, lepte a dér, a jég, a hó. Csapkodták a villámok, tépte a szél. És ott voltak a vasszegek is. Ha lehet, engem még a réznél is jobban megfogtak a szegek, amik 200 évig összetartották a tetőt. Mennyi erő, energia van bennük. Mennyi védelem.
Először nem igazán tudták elképzelni a társaim, hogy is lehetne mindezt megfogni, adjuk el a rézdarabkákat? Mi lesz velük azután? Hever majd valakinek az éjjeliszekrényén? Én virágkötő vagyok, alkotó ember, úgy gondoltam, érdemes ezt továbbgondolni, társítani más anyagokkal, csipkével, fával, termésekkel. Valami nagyszerűt és különlegeset alkotni, amely művészi és lelki értelemben is valódi alkotás. Ekkor került képbe Bajczi Mariann, aki alkotóművészként és jobb agyféltekés rajztanfolyamok vezetőjeként szintén látott fantáziát az ötletben.
Így született meg az alkotói workshop ötlete, ahol már mindenki örömmel ráérzett a folyamatra. A képeken látszik mennyi ötlettel gazdagította mindenki a maga választotta „templomi érintettségű” rézdarabkáját.”
Nézem az alkotásokat újra, nem tudom levenni a szemem róluk. És elképzelem, ahogy veri az eső azokat. Patinát vonnak rá az évek kívül. És patinát vonnak rájuk BELÜLRŐL az eltelt évszázadok. Elképzelem, szinte érzem a súlyát a felfelé szálló könyörgéseknek, imáknak, áldásoknak, bűnbánatnak, örömnek és gyásznak, amelyek a réztetőn keresztül szálltak az égig. Szeretném én is kézbe fogni, tapintani, szagolni, hajlítgatni a fémet. Megőrizni egy kis darabot abból, ahol az ég és föld összeért.
Mariann:
„Biztos vagyok benne, hogy mindannyian, akik ott voltunk, ugyanígy éreztünk, ugyanígy megérintette a lelkünket a templomban egymást követő generációk történelme, érzelmeinek áradása, tisztasága és ereje, ahogy te is ráéreztél erre. Én természetesen alkotóként a lelki üzenetet az alkotásban fogalmaztam meg. Nem alkottam előtte még soha, semmit rézből, teljesen új volt számomra az anyag és meglepett mennyi „arca” van. Másként viselkedik, mást mutat, ha kalapáljuk, verjük, maratjuk, hajlítjuk, csiszoljuk. Hihetetlenül érzékeny, intenzív, szinte életre kel.
Csoda volt vele dolgozni, és csoda volt látni, ahogy azok az emberek is, akiknek nem kenyerük az alkotás, milyen kreatív módon nyúltak hozzá, mennyi ötlet született, milyen érzelem gazdagon társították azt otthonról, a saját otthonukból hozott anyagokkal, kertjükben termett virág termésével, régi anyagokkal, kulccsal. „
Nézem az alkotásokat és érzem: nem csak réztető védte a templom falait, nem csak az, hanem az emberek szeretete és hite is, ami ezekben az alkotásokban kézzel fogható.
