És talán ez a legfontosabb üzenete ennek a cikknek a mai napra, amikor a hontalan állatokra fókuszálunk: hogy a hozzánk került állat attól kezdve tényleg hozzánk tartozik. Teljesen mindegy honnan érkezett, mi volt a múltja, hogy szerették e vagy sem mások, hogy milyen a "történelme". Ha egyszer mi, emberek rábólintottunk az összetartozásra, akkor azt nem gondolhatjuk meg csak úgy.

Csak úgy….. mert meguntuk, mert mégis több a feladat, mint azt előzetesen felmértük, vagy mert úgy érezzük nem passzol az állat viselkedése, habitusa a mi személyiségünkhöz. Vagy mert menet közben kiderül, hogy nem is illeszkedik be az életrendünkbe, a mindennapjainkba egy állat gondozása, ellátása, szeretgetése.

Ez a gondolkodás alapvetően téves, mert alakulhat úgy az élet, hogy abba nem passzol bele (többé) vagy könnyedén egy állat ellátása, de abban az esetben se feltétlenül etikus a könnyebb utat választani ( megszabadulni attól, aki hűségesen rajong értünk), sokkal inkább kompromisszumos megoldásokat kellene keresni. Ha nem fér bele a séta délután, akkor keljünk korábban reggel, vagy fizessünk állatszittert. Mérjük fel a lakókörnyezetben élőket, a rokonokat, barátokat, tudnak e segíteni, valahogy úgy, amikor a saját gyerekünk miatt szorolunk meg és valakit megkérünk, hogy segítsen be. Ez persze viszontszívességet (vagy pénzkiadást) jelent, de ha egyszer magunkhoz édesgettünk egy állatot, akkor nem élhetünk vissza annak szeretetével, bizalmával, feltétlen hűségével.

Még annál is körültekintőbbnek kell lennünk, mintha egy tenyészetből vásárolnánk. leginkább azért, mert feltételezhetően már van néhány keserű, fájdalmas tapasztalata az állatnak. Utcára került, kóborolt, vagy nem kellett mégsem valahol, ahol azt hitte kelleni fog. Valószínűleg van már a lelkében csalódás, éltek már vissza a szeretetével, vagy egyszerűen kemény hónapokon, éveken van túl. Ezért (lehet) bizalmatlan, gyanakvó is. De mindez persze nem feltétlenül igaz, kerülnek be a menhelyekre még nagyobb csalódásoktól mekímélt állatok is. Mindenestre tudni, ha onnan viszünk haza például egy kutyát, akkor sokszorosan igaz, hogy attől kezdve az a kutya HOZZÁNK TARTOZIK: nem cipő, nem szoríthat, nem gondolhatjuk csak úgy meg magunkat.

Éppen ezért gondoljuk végig alaposan, valóban belefér e az életünkbe egy négylábú társ

• Van helye az otthonunkba? Ha még nincs, tudunk megfelelő helyet kialakítani neki?
• Nem fog nehezen kezelhető, vagy kezelhetetlen feszültséget kelteni az állat jelenléte a közvetlen szomszédokkal? Ha mi például egy hangos, nyugtalan kiskutyát viszünk haza és a szomszédban kisbaba van, nem lesz ebből konfliktus?
• Minden családtagunk egyformán összetársítható az új lakóval? (nagymama, anyós, após, gyerek)
• A rendelkezésünkre állnak az állat etetéséhez, egészségügyi ellátáshoz, gondozásához szükséges pénzforrások? ha nincs, tudunk valahonnan keríteni erre? Meg tudjuk reformálni, állatbaráttá alakítani a költségvetésünket?
• Nincs olyan betegségünk, vagy családtagnak nincs olyan betegsége, ami kizárhatja a családba fogadást?
• Belefér az életrendünkbe? Tudunk elegendő időt szánni rá? És most nem csak a reggeli, kutyafuttában elészórt kutyatápra gondolunk, hanem a felelősségel és minőséggel eltöltött közös időre.
• Mérjük fel napi, heti, havi, éves szokásainkat előre. Mi lesz vele azokon a hosszú hétvégeken, amit máskor wellnessben töltünk? Mi lesz vele a nyaralások, síelések alatt? Van pénzünk a velünk való utaztatására vagy kutyapanzióra, kutyaszitterre? Van olyan családtag, barát, ismerős aki átvállalja majd ezeknél az alkalmaknál?
• Alaposan mérjük fel milyen fajta (méret, habitus) passzol bele a családba.
• El tudjuk engedni vajon a fajtiszta igényeinket?

Ha minden kérdésre megnyugtató módon tudunk válaszolni, akkor ne habozzunk, vigyünk haza, mentsünk meg egy állatot, illetve kettőt, mert ha menhelyről visszük haza az új családtagot, akkor a menhelyen felszabadul egy hely, újabb állatot tudnak befogadni. Lehet éppen az utcáról.