Minden nap ajándék volt. Újabb születésnap. Még 24 óra. Levegő. Kapcsolódás. Érintés. Így ébredt, így nyomta el a kábulat minden este a fiút, aki nagyon, nagyon beteg volt. Haldoklott lassan, miközben donorra várt, de csak nem jött a hír, ami neki a túlélést jelentette volna, és valaki más halálát.
A családja nem segíthetett, szülei túl öregek voltak, a többiek meg nem voltak annyira közel, hogy igazán magukénak érezzék ezt a végső szükséget. A fiú így várt, reménykedett, bár egyre messzebb került tőle a reménynek nevezett valami, az a ködös, megfoghatatlan érzés, ami a gyógyszerek, meg a gépek mellett még egyáltalán életben tartotta.
És akkor botrány tört ki a családban, édesanyja válni akart. Bekopogtatott ugyanis az ajtón egy másik gyerek, egy másik fiú, aki balkézről született. A férj hűtlen volt vagy harminc évvel ezelőtt, de nem tudta, hogy a rövid románcból gyerek született.
A fiú meg úgy tudta egészen eddig, hogy apja halott. Egy véletlen folytán derült ki, hogy él, nagyon is él.
Betoppant hát a család életébe, és mindent akart, amit addig elloptak tőle a szülei, meg a sors, az élet. Befogadást, melegséget, apai ölelést, igazi családot. De csak elutasítás, elzárkózás, vádaskodás, féltékenység és harag várt rá.
Maradt azért még egy ideig a közelben és egy este belopózott a kórházba, ahol haldokló öccse feküdt. Nézte testvére sápadt, fájdalmaktól gyötört arcát, ahogy ott gyógyszerektől kábultan feküdt. Felismert abban az arcban önmaga és közös apjuk vonásait is. És döntött.
Másnap jelentkezett vesedonornak. Minden passzolt. Odaadta a fél veséjét a testvérének, majd felépülése után külföldre költözött. Nagyon-nagyon messzire.
Egy év is beletelt, mire a másik fiú talpra állt és megkereste. De meg kellett keresnie. Vértestvérek lettek. Árulástól, bűntől mentesen. Olyan szeretetből, amelyet csak igazi testvérek érezhetnek egymás iránt.