A tavasz majdnem mindenki kedvenc évszaka a bimbózó virágokkal, a langyos tavaszi széllel, az illatokkal, a zümmögő méhekkel és a zöldellő határral. Az én kedvenc időszakom is ez. Nem csak a tengernyi nyíló virág, hanem a népszokások miatt is.
Épp hogy vége lett a húsvétnak, máris elérkezett a május. A szerelem hónapja, mely rögtön az elején szép hagyományt hoz magával. Nem csak a ballagások és a majális miatt, hanem mert elsején kezdetét veszi a szerelmi hagyomány is: a májusfa, májuskosár állítása. Ez részben az udvarló fiú dolga, de sok helyen ezzel jelzik azt is, hogy eladó lány van az otthonban. A májusfa sudár, az ágaitól megtisztított fácska. Csak fenn a lombját tartották meg és díszítették fel színes rongyokkal, zsebkendőkkel, van, ahol színes tojásokkal is. Ma már inkább krepp papírral szokták.
Régi hagyomány ez, bár ahol én születtem, nem találkoztam vele, hiába kutattam az emlékeim között.
Ott csak a majálisokat találtam, azokra emlékeztem és a felvonulásokra. Na meg a jegyre kapható virslire, üdítőre, a felnőtteknek pedig az üveg sörre.
Azonban az Alföldön személyesen is megismerhettem ezt a hagyományt. Egy éve éltünk itt, az iskolában dolgoztam. Akkor még minden élmény új volt. Bár falun születtem, ez a falu mégis rengeteg ismeretlen élménnyel fogadott – igazi elvarázsolt kis hely. Az iskolában is nagyon szerettem a nyüzsgést, bár pici faluban csak az alsó tagozat maradt meg, akkor húsz gyerekkel és két tanítóval. Mellettük dolgoztunk ketten, mint úgymond segédek. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk, kolleginámmal együtt szépítgettük az iskolát, segítettük a tanítók munkáját hol ebben, hol abban.
Azon a reggelen, amikor mentem be, három gödör éktelenkedett az árokparton. Furcsállottam, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Bent pedig már a szokásos zsivaj fogadott. Hozzám rohantak, megmutatta mindegyik kis kópé a napi kincsét, elmesélte az előző délután történteket. Van, akivel átvettük még a leckét, aki lemaradt, azzal gyakoroltunk is. Megérkezett a két tanító, becsöngettek, elkezdődött a tanítás. A gödörről meg is feledkeztem. Mi ketten Edinával, a kolléganőmmel megkezdtük a munkánkat, amit aznapra elterveztünk. Csend volt, csak halk moraj szűrődött ki a két tanteremből.
Egyszer csak kiabálásra, kacagásokra kaptuk fel a fejünket. Először nem foglalkoztunk vele különösebben, úgy gondoltuk, biztos valamelyik gyermek bedobott egy poént és azon nevetnek. De csak nem maradt abba a hangoskodás. „Nézzétek, ott a Jani bácsi!” És kivettük még, hogy „a fa, a fa!”. Utána pedig kórusban kiabálták:
De szép, nézd, milyen szép!
– És csak nevettek, nevettek.
A cikk itt még nem ért véget, a folytatást ITT olvashatjátok!
