Amúgy ne higgyétek, hogy ebben a cikkben most a saját frusztrációimat fogom kiírni, amiért a VOUS olvasóközönségének néhány tagja szarnak találta a cikkemet. Be kell látnom, tényleg nem volt egy erős téma, de gondoltam, egy női magazinnál belefér, ráadásul a feminizmussal meg a közélettel foglalkozó cikkeimet szinte soha senki nem olvassa. (Pedig a kommentelők épp ezt hiányolták, ilyenkor mégis hol az igazság?!)

Szóval miután néhány percet eltöltöttem a kommentszekcióban, ahol megtudtam, hogy egy idióta vagyok, felmerült bennem a kérdés:

(Pedig amúgy ez tök nagy szó, mármint hogy nem uszítok a cikkeimmel.)

A dolog egyébként nem csak engem érdekelt: a közösségi média széles körű terjedésével a kutatók számára is új terep nyílt, ahol végre kielemezhették a kommentelések mögött meghúzódó lélektani hatásokat. Azzal pedig talán nem árulok el nagy titkot, hogy bebizonyosodott, 

Pedig a kommentelés egyáltalán nem ördögtől való ötletnek indult, sőt. A tévével ellentétben az interneten az embereknek lehetőségük van arra, hogy a kézhez kapott hírt ne csak passzív félként dolgozzák fel, hanem véleményezhessék és akár meg is kérdőjelezhessék azt. Itt teljesen mindegy, ki honnan jött, a vélemény egyenrangú, csak internet-hozzáférés szükséges hozzá – legalábbis elméletben. 

A valóság ugyanis ezzel szemben az, hogy az internetes kommentelés nem a vitakultúra fejlődését hozta magával, hanem a gonoszságét és a zaklatásét. A gép mögül hirtelen mindenkinek nagy lett a szája, amit máskor csak halkan suttogtunk el a legközelebbi barátaink fülébe, most caps lockkal hányhatjuk ki magunkból a közösségi térbe. Ráadásul még azt sem mondhatjuk, hogy ezeknek az embereknek a névtelenség ad hatalmat:

Gondoljatok csak bele: ha nektek tetszik egy cikk, elolvassátok, jobb esetben nyomtok rá egy lájkot vagy egy szívecskét, még jobb esetben továbbkülditek a barátaitoknak is a tartalmat, mi ennek pedig nagyon örülünk. Legtöbbször azonban csak kikattintotok belőle, továbbgörgettek, és pár perc múlva el is felejtitek, hogy olvastátok azt. Ez pedig nekünk, újságíróknak többnyire észrevehetetlen marad. Jó, természetesen azt látjuk, hogy hány reakció és kattintás érkezik a cikkeinkre, de hiába írunk top anyagot, ha ott van legalább egy rosszindulatú komment, ami még a legedzettebb kollégának is aláássa az önbecsülését.

És bár senkit nem akarok arra buzdítani, hogy magába fojtsa a véleményét, de mielőtt vad kommentelésbe kezdtek, gondoljátok végig az alábbi dolgokat:

• Biztos, hogy akarom, hogy ezt a kommentet az összes ismerősöm (a szüleimmel/főnökömmel/volt tanárommal együtt) lássa a hífolyamában?
• Biztos, hogy érdemben hozzá tudok szólni a témához?
• Kimondanám-e ugyanezt akkor is, ha a cikkíró ott állna velem szemben?

Ha mindhárom kérdésre igennel válaszoltatok, hajrá! Ha viszont legalább egy „nem” is ott van a válaszok között, inkább vegyetek egy mély levegőt, igyatok egy pohár vizet, vagy menjetek el sétálni – higgyétek el, mindenkinek jobb lesz.

Ti utáltátok, mi szerettük: cikkeink, amikre a legdurvább kommenteket kaptuk

Itt a szerkesztőségben páran szeretjük leírni nektek a véleményünket, vállalva ezzel, hogy nem tesszük zsebre, amit kapunk tőletek. Többek között ezért is közlünk megmondó írásokat, mert kíváncsiak vagyunk a ti véleményetekre, főleg, ha az eltér a miénktől. Nem leszek álszent, volt, hogy nem értettük, nektek miért nem tetszik az, ami nekünk, mikor egyértelmű volt, hogy az úgy jó, úgy szép. Nos, szerencsére mégsem volt annyira egyértelmű.