Pár hónappal ezelőtt komoly tragédia rázta meg a szerkesztőségünket: kiderült, hogy az a rengeteg tej, amit egy szponzortól kaptunk, július közepén lejárt. Ezek után nem is kellett sok ahhoz, hogy kitörjön az Első Nagy Tejháború (rögtön az Első Nagy Klímaháború után és a Második Nagy Klímaháború előtt). A közös konyhában napi szinten jelentek meg kis cetlik, az egészen aranyosaktól a konkrét fenyegetésekig. De hogyan is jutottunk idáig? (SPOILER: Ebben a cikkben lesz néhány káromkodás, mert ez egy ilyen téma. Előre is elnézést kérek a finomabb lelkű olvasóinktól.)
Ugyan július végén–augusztus közepén még voltak, akik elkortyolgatták az amúgy már lejárt tejet (sokak szerint úgyis csak tejporból van az egész, ezért nem kell miatta aggódni), de legtöbben azért már elkezdtünk félni attól, hogy valami bajunk lesz és alternatív megoldásokhoz folyamodtunk – azaz elkezdtünk magunk bevásárolni.
Ezzel megkezdődött a nagy irodai tejbiznisz, amiben leosztott szerepek voltak: hárman betársultunk, osztottunk-szoroztunk, majd kimentünk minden héten tejért a sarki kisboltba. A dolognak voltak befektetői és voltak haszonélvezői (ők voltak azok, akiknek sosem kellett venni, cserébe mi mindig adtunk),
de mint minden közgazdasági modellnél, itt is megjelentek a potyautasok.
Tulajdonképpen egészen addig, amíg nem találkoztam a konyhai potyautas-jelenséggel, felesleges szarrágásnak gondoltam a kis cetliken való üzengetést. Elvégre mégis ki nyúlna mások cuccához a konyhában? Mert én tuti nem. Kivéve, ha épp pont akkor fogyott el az utolsó tubus ketchup, de éppen van egy dobozzal az asztalon. Vagy kivéve, ha innék egy teát, és nahát, valaki pont elöl hagyott néhány filterrel. Vagy ha éppenséggel kávéznék… de pont elfogyott a közös tej.
És pont innen gyökerezik a probléma: mindenki „csak egy falatot/csak egy kortyot/csak egy darabot” csen el a másikéból, csak az a baj, hogy ezek nap végére összeadódnak, mi pedig ott állunk az üres tejesdobozunk felett meggyötörten és összetörve. Innen pedig már csak egy lépés a jól ismert munkahelyi passzív agresszivitás, cetlizgetés és fenyegetőzés.
Ennek első és legékesebb példája volt, amikor megjelent a hűtőben a „Ha lopsz, szopsz!” feliratú tej, ami rossz nyelvek szerint nyomokban hashajtót is tartalmazott – ezt azonban sosem sikerült bebizonyítani, hiszen senki nem ivott belőle egy kortyot sem.
Mindenesetre ezután kíváncsivá tett, mások vajon hogyan oldják meg a közös munkahelyi konyhahasználat nehézségeit, ezért feltettük nektek a kérdést a Facebook- és Instagram-oldalunkon: ti hány ilyen esettel találkoztatok már?
Ági nevű olvasónk rögtön egy erős sztorival kezdett:
Még régebben gyakornok voltam egy multinál, arra emlékszem hogy valaki az összes uzsis dobozból kipecázta a húsokat es a tulajoknak csak a köretet hagyta meg… Erről aztán volt egy hosszú levél a hűtőajtón.
Andreáéknál sikerült vegyíteni a kellemeset a hasznossal, azaz a passzív agressziviást (külön figyelmet érdemel a modoros szóhasználat és a gyilkos smiley a végén) a környezettudatossággal:
Persze nem minden munkahely van kihegyezve a cápázásra, sőt! Van, ahol maguk a munkatársak kérik, hogy egyék meg azt, amit a hűtőben hagytak:
Egy tortával teli hűtőn várt minket a felirat – "Férjhez megyek, szóval ma tesztelünk! Nyolcra jövök!" (Bár inkább megható volt!) 🙂
(Egyébként innen is üzenjük, hogy ehhez hasonló üzenetet mi is szívesen látunk a Berzenczey utca hűtőin!!)
És bár szeretem, ha megírjátok a tapasztalataitokat (és nekem csak annyi a munkám, hogy beszerkesszem őket egy cikkbe, haha), erre a kérdésre sajnos nagyon kevés válasz érkezett, ami miatt majdnem kudarcba is fulladt a cikk. De mivel nem az a gyerek vagyok, aki egyből feladja, ezért inkább máshonnan is érdeklődni kezdtem és feltettem a kérdést a tumblres követőimnek. Ma reggelre csomó üzenet fogadott, amelyek közül rengeteg teljesen felejthető volt, viszont jött néhány tényleg furcsa és érdekes.
De a legjobb az egészben az volt, hogy kiderült, az irodai konyhabűnözés teljesen általános jelenség, ami ellen hol cetlikkel, hol pedig sokkal durvább eszközökkel lépnek fel:
Egyszer a céges hűtőből megzabálta egy paraszt a virslimet. Legközelebb ráragasztottam egy öntapadós papírt és ráírtam, hogy a kamera figyel, te tolvaj paraszt (mert közben tényleg bekamerázták a konyhát, később ki is basztak egy csajt, mert a felvételen látszott, ahogy beburkolja valaki sütijét).
– mesélte mokusmaki.
Másoknak sikerült ténylegesen csúcsra járatni a szomorkodós passzív agresszivitást, amiért én különösen rajongok:
De az sem mindegy, mit teszünk a közös mikróba. Ilyen az, amikor a multikulti, a jó szándék, a Google-fordító és a szigor találkozik:
Más pedig konkrét agresszióhoz folyamodott és kifejlesztette azt a bizonyos kéz-láb szabályt:
De nem csak a munkahelyi konyhák okoznak fejfájást a dolgozóknak, lotaria képei alapján ugyanis biztosak lehetünk benne, hogy a kolis élet sem leányálom:
Végezetül pedig álljon itt kolléganőm és szerzőtársam, Juci vicces üzenete, amit a közös tejünkre ragasztott – mivel Rostás Szabi egy olyan előadó, akivel rajtunk kívül az egész irodát ki lehet üldözni a világból, ezért jó ötletnek tűnt rá hivatkozni (a laptop képernyőjéről a fantasztikus Photoscape-készségeimmel eltüntettem minden kényes adatot, nem kell külön megköszönni):
