A közösségi kert fogalma nem ismeretlen már Budapesten, a fővárosi közösségi kertek teljesen különböző életkorú, foglalkozású és hátterű városi lakókat szerveznek egy közösségbe. A kerteken kívül az utóbbi időben különböző közösségi kreatív műhelyek, alkotóterek is megjelentek hasonló céllal: összefogni a városiakat, újra megteremteni a lehetőséget a kommunikációra, az egymástól való tanulásra, egymás és egymás munkájának tiszteletére.
A PINKPONILO közösségi varroda a Paloma művészudvarban üzemel alig néhány hónapja. A fiatal alkotótér alapítói Kudron Anna és Szabó Viktória, akikkel négy varrógép, néhány vég textil és 250 póniló társaságában beszélgetünk. Itt megjegyzem, az infrastruktúra nem végleges, az igényeknek megfelelően folyamatosan bővül majd.
„Az a kiindulópontunk, hogy a legtöbb emberben megvan az igény arra, hogy egyedi ruhája legyen vagy varrjon, de általában már ott megáll a történet, amikor meg kell vásárolni egy varrógépet.” – fogalmazza meg a közösségi tér alapkoncepcióját Anna.
Egyikük sem a divatszakmában dolgozik, Viktória a film, Anna a színház területén mozog, de a varrásba mindketten belekóstoltak. Anna Törökországban tanult varrni, a kézi varrást szereti a legjobban, a gyöngyözés és a hímezés nagy kedvence. Viki egy varrótanfolyamot végzett el, amely elmondása szerint a Május 1. Ruhagyár hangulatát idézte, és inkább abban erősítette meg, mit nem szeretnének csinálni a PINKPONILO-ban. A „pónis” workshopok mottója a lazaság, a nyitottság, a környezettudatosság, az alkotás öröme. Nem azt ígérik, hogy valaki egy nap alatt varrónő lesz, hiszen teljesen tisztában vannak vele, hogy az egy külön szakma, amelyhez sok év tanulás, majd tapasztalat szükséges.
Mégis az a cél, hogy a végén saját ruhadarabbal távozzon, aki befizetett egy néhány órás foglalkozásra.
„A divatiparnak csomó olyan része van, amelyben nem szeretnék részt venni”
„Szerintem mindenki kezd belefáradni abba, hogy folyamatosan jön egy új kollekció, aztán egy újabb kollekció, aztán még egy újabb kollekció. Régóta nincs kedvem új ruhákat venni, mert tudom, hogy jövő héten már elavult lesz, és ez fárasztó. Nem tudom, mikor voltam utoljára leárazáson, egy rémálomnak tartom” – mondja Viktória, majd Anna veszi át a szót.
„Nagyjából egy-két éve tudok többet arról, mi történik a ruhaiparban. Szerintem kezd baromira zavaróvá válni a divatipar problémája, és egyszerűen nem jó érzés megvenni ezeket a ruhákat.
Egy csomó olyan része van, amire azt mondom, hogy inkább nem szeretnék benne részt venni.
Itthon pedig nincs olyan választék, amelyből fel tudok öltözni, illetve nem is engedhetem meg magamnak.”
A workshopon a résztvevők sok-sok háttérinformációt kapnak. Fogalmuk lesz arról, mennyibe kerül egy méter textil, mennyi mindenre képes egy varrónő, mennyi idő bevarrni egy cipzárt, miért kerülhet valami 300 vagy 30 000 forintba, milyen szavakkal tudják elmagyarázni egy varrónőnek, ha át szeretnének alakíttatni egy ruhát. Lesz egyfajta rálátásuk arra, hogyan készül a ruha, és nem utolsósorban érzelmileg is jobban kötődnek majd ahhoz a darabhoz, amit ők készítettek el.
És lehet, hogy nem felel meg a fast fashon ipar által diktált utolsó mikrotrendnek, de Anna szerint pont ez a lényeg.
„Nagyon érdekes szerintem, hogy aki ma követi a divatot, annak azzal kell szembesülnie – csak maximum nem vallja be magának –, hogy tök ugyanúgy néz ki, mint kétmilliárd másik ember Afrikában, Amerikában, az egész világon. Ráadásul ezek a ruhák tényleg 180 centiméter magas, 50 kilós modelleken néznek ki jól, és mindenki máson szarul. Ha kezdenek is nyitni a normál testalaktúak felé, vagy idős modellekkel kezdenek kampányolni, annak is csak gazdasági indíttatásai vannak, de ettől a divatipar nem lesz jobb.”
A teljes interjút ide kattintva olvashatjátok el.
