A szerkesztőség tagjai elküldték nekem az ebédjüket. Na nem az igazit, csak a fotót, nem mintha nem fogadtam volna el azt is, de ne legyek telhetetlen, igaz? A lényeg, hogy a képekhez kellett kerekítenem valami kis történetet. Kicsit izgultam, mert egy kajafotó mégiscsak ingerszegény valami, ha írásról van szó, a nyáltermelődést viszont alaposan beindítja. Aztán végül ezek a szösszenetek születtek belőle, korrgó hasakért felelősséget nem vállalok!
Dínókaja
Anya azt akarja, egyem meg azt, ami a tányéron van, de én csak bizalmatlanul méregetem. Mik ezek a zöld izék, kérdezem tőle. Anya szerint egészséges, és meg kell ennem, mert erős leszek tőle. Szerintem meg olyanok, mint a kukacok, csak addig nem mozognak, míg nézem őket. Nem merek elnézni róla. Nem akarom, hogy mozogjanak.
Anya megpróbál átverni. Azt mondja, hogy a tallérokban nincs semmi zöldség, pedig én láttam, hogy belereszel valami zöldet. A zöld az olyan zöldségszín. Miért nem süt nekem inkább palacsintát? Nem értem, lehetne mindig palacsinta, kakaós vagy mogyorókrémes, mindketten jól járnánk. Én megenném, ő meg örülne, hogy nem halok éhen. De ő mindig csak a hülye zöldséggel jön, hogy az milyen fontos.
Anya már könyörög. Azt kéri, hogy legalább a húst egyem már meg. Teljes kiőrlésű a bundája, vagy mi, és különben is nézzem már meg, úgy néz ki, mint egy bálna! Már hogy lenne bálna, méltatlankodok, mire nyakon legyint, hogy vegyek vissza a pimaszságomból. De hát ha úgy néz ki, mint egy dínó, hát nézze meg, itt a hosszú nyaka és a feje! Most is pont rám néz!
Nem ehetek meg egy dínót, már így is kihaltak, mi van, ha ő az utolsó?
Anya üvölt. Azt mondja, nincs apelláta, legalább a dínó felét meg kell ennem, meg a kukacokét is. Rosszkedvvel rágcsálom, közben pufogok, hogy totál dínóíze van, meg kukacíze. Folyton megkérdezem, hogy: ez már a fele? A kelleténél többször válaszol nemmel. Sajnos.
Egér reggelire, giliszta desszertnek – Szuper trükkök, hogy a legfinnyásabb gyerkőc is megegye az ételt!
„Van úgy, hogy a gyerekek szinte alig esznek meg valamit azok közül, amiket eléjük rakunk. Számtalanszor futhatunk bele visszautasításokba, pláne, ha valami zöldséges étel van a menüsoron. De egy kis fantáziával és persze jókedvvel, mókás – a gyerek számára szerethető – ételt varázsolhatunk. Mutatom, mit kell tennetek!”
A kötelező adag után pedig, mikor anya nem figyel, odasettenkedek a hűtőhöz, és kiveszek kettő palacsintát. Az egyik kakaós, a másik mogyorókrémes. Abban a hiszemben tolom be, hogy anya soha nem fogja észrevenni.
Vigaszkalóriák
Ma elhatározom, hogy történnie kell a nap végén valami jónak, ha már eddig sikerült a lehető legrosszabb mozzanatokat átélni. Úgy döntök, este átugrom Japán világába, azaz rendelek egy sushi-maki boxot a közeli japán kajáldából. A lakótársam közli, hogy meg fogom bánni, de nem törődök vele.
Umami – a misztikus íz, amiért odáig vagyunk!
„Sokan odáig vannak a paradicsomért, az érett és kemény sajtokért, a zöld teáért vagy a zacskós ázsiai levesekért. Meg persze vannak olyanok is, akik nem, és nem is értik, mások miért szeretik ezeket annyira. Talán mert kivétel nélkül mindegyikben megtalálható egy bizonyos aroma: az umami – vagyis az ötödik íz. Sokan kedvelik, csak eddig nem nevezték nevükön a dolgokat. Vagyis még soha nem tudatosult bennük, hogy ezeknek az ételeknek bizony van egy közös vonásuk!”
Két óra várakozás után, mardosó gyomorral, vetem rá magam a kis csomagra. Meglep a mérete, azt hittem, nagyobb, de sebaj, legalább biztosan laktató és finom. Elvégre valamiért sokan imádják, nem? Elhatározom, hogy pálcikával fogom enni végig, mert a kaja megérdemli ezt a tiszteletet. Kettépattintom a pálcikát, felnyitom a szójaszószos dobozkát, majd úgy öt perc rendkívüli bénázás után sikerül a számhoz emelnem az első falatot. Nem tudom elképzelni, hogy a japánok hogy bírnak pálcikával enni. Én valószínűleg éhen halnék, ha ott kéne ennem. A lakótársam már nagyon röhög, azt mondja, el fogja dugni előlem az összes evőeszközt, hogy kénytelen legyek pálcikával enni. Szerinte engem nézni közben viccesebb, mint valamelyik vígjátékot moziban.
Pillantásom rátéved a wasabi zöldjére. Kanyarintok egyet belőle. Ezúttal kézzel. A lakótársam szól, hogy nem kéne, de késő. Piros fejjel rohangálok a lakásban hideg vízért, végül ráborulok a csapra. A lakótársam feje is rózsaszín, mint a malacok bőre. Csak az övé a röhögéstől.
Ez nem az én napom. F@szom.
A nagy bruncholás – egy fotós reggelije
Százötven szívecske. Ennyien nyomtak az Instámon a bruncholós fotómra. Szinte könnyekig hatódok, ugyanis ez a kép nagy erőfeszítéssel lett ilyen tökéletes.
A szabad ég alatt bruncholtunk, egy hatalmas virágzó fa alatt. Azt hinné az ember, hogy ez maga az idill, de egyáltalán nem volt romantikus virágszirmokat kiszedegetni a kajából. A kép elkészülését pedig több szabotázsakció is akadályozta.
Főleg a saját éhségem. Majdnem elfelejtettem, hogy valamit fotózni is kéne, és megettem a gép elől. Azért az utolsó pillanatban még sikerült összetákolnom egy fotóznivalót. Aztán ott voltak a képbe nem illő mancsok, amikre nem győztem elég gyorsan rácsapkodni. A kis mohók. Komolyan megfenyegettem őket, hogy lephotoshoppolom a jövőben a fejüket az összes képről, ha nem hagyják abba. Abbahagyták, igaz, cserébe egy életnyi neheztelést kaptam a vállamra a tekintetükből.
Néha olyan kíváncsi vagyok, más fotósok képei mögött milyen sztori bújik meg. Kétlem, hogy mindig minden simán megy.
Boldog hazatérés
Hétvégenként jólesik kibújni a nagyvárosi lányok életéből. Ilyenkor hazautazom vidékre. A vonat zötyögése kimasszírozza a hátamban lévő fájdalmat. A 80 kilométeres táv végén már azért érzem, hogy zsibbadok, inkább már leszállnék. A peronon már nyűgös vagyok, nem szeretem az örökös utazást, elkedvetlenít, felesleges időt rabol el az életemből.
Ez a kellemetlen érzés uralkodik rajtam egészen addig, míg haza nem érek, és meg nem érzem az otthon illatát. Ma hivatalosan is megérkezett a nyár.
Apa ölelésébe von, érzem, hogy a haja füstös, a keze kormos.
Mélyen beszívom az illatát, megkordul a gyomrom. Készül a bogrács, mondja nevetve erre.
Átöltözöm otthoniba, kiülök a kertbe, mindenki körülöttem sürgölődik. A húst felvágják, a hagyma már pirul, imádom az illatát ilyenkor. A pirospaprika úgy oldódik fel a zsírban, mint a vízfesték a vízben. Szép. Az illatok átjárnak, az éhségemet sörrel enyhítem addig, míg a gulyás fortyog. A lángok nyaldossák a bogrács alját, mindenki fölé áll, nézi, készen van-e már.
Én pedig lövök róluk egy polaroid képet. Ahogy előbújik a fehérségből a kép, alá írom a térdemen:
2017. június: megnyílt a bográcsszezon.