Szeretjük azt hinni, hogy jók vagyunk, kedvesek, és ha eljönne egy nap a csata a jók és a rosszak között, akkor a jók zászlaja alatt vonulnánk fel. Pedig az az igazság, hogy a személyiségünk ennél komplikáltabb. Mindenkinek van sötét oldala. Neked is. Nekem is. #egyperces
Néha, amikor tükörbe nézek, és vizslatom magam, akkor azt is nézem, hogy a szemem alján vajon felcsillan-e a gonoszság szikrája. Nem mintha akarnám, csak elgondolkodtat, mennyire nem az igazat adja vissza a tükörképem. Ami azt illeti, a társadalom tükre is gyakran torz képet mutat, amikor jó kislányként tüntet fel engem.
Nem szeretem, ha a társadalom emel tükröt elém. Szimplán csak azért nem, mert valahol hazugság. Egyszer olvastam valahol, hogy soha nem ismerheted meg igazán a másikat, mert nem tudhatod, mi zajlik le a másik fejében. És tényleg. Néha csak üldögélek a barátaim mellett, akikről tudom, hogy csodás emberek. Néha nézem őket profilból, végigvándorol a tekintetem az arcélükön, a profiljukon, nézem, ahogyan változik a mimikájuk.
Vajon mi járhat a fejükben? Vajon meglepődnek néha a saját gondolataikon? Ők vajon mennyire boncolják fel az érzéseiket?
Mert én nagyon.
Mi az az #egyperces?
Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.
Az összes #egyperces írásomat ide kattintva olvashatjátok.
Néha olyan emlékképek villannak be olykor, amit nem szeretnék. Legutóbb anyám arca, ahogyan azt mondja, hogy legyek jó kislány, viselkedjek szépen. Aztán a tanító nénim másodikból, ahogy fölém hajol, rám borul a szőke haja. Megtévesztő a lágysága, mert a szeme szigorú, szemöldöke pedig olyan feszes és egyenes, mint egy felkiáltójel. Azt mondja, viselkedjek.
Nem tudom, hogyan kell viselkedni, úgyhogy nemes egyszerűséggel nem csinálok semmit. Abba nem lehet belekötni.
Eszembe jutnak a tilalmak, amelyek rám záporoztak az évek alatt. Nem illik, nem szabad, csúnya dolog. Felnőtt létemre igazi jó kislány lettem külsőre, közben meg úgy érzem, hogy nagyon rossz kislány vagyok. Rossz, ha elkap az irigység más sikerét látva, mert az irigy ember rossz ember. Rossz, ha kárörvendek, és a pletyka is olyan érdekes érzéssel csúszik ki a számon. Először úgy, mint a vaj, aztán a vége érdes, mint a smirgli. Olyankor mindig eszembe jut, hogy ezt nem kellett volna. És amikor olyat érzek, ami tilos, akkor is azt érzem, hogy ezt nem lenne szabad éreznem, pedig érzem. Az utálat bűnös, a gyűlölet is az, mert mindenkinek meg kell tudni bocsátani.
Kicsinyesnek érzem magam akkor is, ha nem örülök mindig más örömének, és szutykosnak, amikor közömbös vagyok más problémái iránt. Könnyen megsértődöm, ha valami nem úgy van, ahogy szeretném. Néha olyat kívánok a másiknak, amit nem kéne, persze nem gondolom komolyan. De közben érzem is, hogy elfog a szégyenérzet.
Most akkor én rossz ember vagyok?
Tudom, dolgoznom kell azon, hogy elfogadjam a sötét oldalam. A hibáim. A szégyenérzet után mindig figyelmeztetem magam, hogy tudom, hogy helytelen, ha irigykedem, és a gondolatot átváltoztatom jóvá. Jó dolgokat kívánok a másiknak, és megfogadom, hogy ezt az érzést motivációként használom fel ahhoz, hogy elérjem a céljaim. Megengedem magamnak, hogy utáljak másokat, csak megígértetem magammal, hogy ennek egy nap alatt – amikor lejár a szavatossági ideje – el kell múlnia. Nem érzem magam rosszul annyira, ha rossz gondolataim támadnak, mert tudom, hogy nem gondolom komolyan, és csak a hirtelen harag szüli őket.
Összességébe véve a hibáink haszonra fordíthatók. A hibáinkkal együtt vagyunk tökéletesek.
