Ez a tizenöt ember Erdős Juci kamerája előtt vállalta fel a testét, a szavát, a sorsát. Ha a képeiket nézitek, van, amelyik elsőre sokkoló, van, amelyik fáj, szóval garantáltan kiváltanak majd belőletek egy érzést. Olyan sorsokat tárnak elénk, amelyektől hajlamosak vagyunk elfordítani, homokba dugni a fejünket, sok sztereotípia él bennünk róluk. A #WordPower kampánynak köszönhetően biztosak lehettek abban, hogy újra és újra át fogjátok lapozni ezeket az életeket.

Berecz Zsuzsa két évig érlelte magában az ötletet. Mi motiválta arra, hogy ezt a projektet létrehozza? „Nyár elején lesz öt kerek éve, hogy közösségi munkát végezhetek, és úgy gondoltam, hogy az elmúlt évek megkoronázásaként csináljunk egy igazán komoly társadalmi mondanivalóval bíró fotósorozatot” – fogalmazza meg kérdésemre a választ. Szavaiból kiérzem, hogy ez a kampány számára olyan, mint anyának egy gyerek.

Zsuzsa, aki maga is kamera elé állt, reméli, hogy segíteni tud vele az embereknek. „A célom ezzel a kampánnyal a példaképek felállítása volt, és a szembesítés.

Nem szabad feladni! El kell menni rákszűrésre, túl lehet élni a mellrákot, kerekesszékkel is lehet teljes életet élni. Le lehet fogyni, csak változtatni kell.

Ez a kampány nem mutat be mást, csak a valóságot. Hús-vér embereket, akik olyanok, mint bárki más. Van, aki már megtalálta a kiutat, van, aki még útközben van. Egy biztos, mindannyian egyenlők.”

Mit éreztél, amikor a kamera elé álltál?

Az én feladatom viszonylag egyszerű volt. Én csak egy átlagos karakter vagyok a sorozatban, de valahol mégsem. A meztelenséggel nem volt gondom, készült már korábban is művészi akt rólam. Az #egyenlő szót azért választottam, mert sajnos a túlsúlyom miatt többször ért már hátrányos megkülönböztetés engem is. Jogtalanul ítélkeznek felettem az emberek, miközben nem tudtak rólam semmit. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben.

Számomra ez az egész, ahogy mutatom is a képen, egy győzelem.

Hogyan zajlott a fotózás? Milyen volt a hangulat?

A hangulat? Ha felidézem, még most is libabőrös vagyok. Képzeld el egy barátod, ahogy meztelenül áll egy tábla mögött. Tudod, hogy rákos. Tudod, hogy a legnagyobb harcos a világon. Egy pillanatra könnybe borul a szemed a kamera előtt. Sírva kiáltod neki:

Kisvirág, tudod, mi van írva a tábládra? Mutasd meg az embereknek! Úgy nézz a kamerába, hogy lássák, egy igazi harcos vagy! … és az emberek látják.

Tudtuk, hogy valami nagy dolgot szeretnénk létrehozni.

A fotókon fesztelenül, végtelenül természetesen pózoltok, sugárzik rólatok a jókedv, pedig nincsen rajtatok sok ruha. Ez tényleg ilyen könnyen ment? Hogyan tanuljuk el ezt tőletek?

Úgy gondolom, hogy azok az emberek, akik ily módon a kamerák elé állnak, tisztában vannak önmagukkal. Az az ember, aki nem szereti önmagát, illetve nincsen békében önmagával és a helyzetével, állapotával, az nem tud kamerák elé állni, hogy meztelenül fotózzák, még akkor sem, ha az művészi aktsorozat.

A dolog másik része a mondanivaló. Minden egyes karakternek üzenete van. Ezt a sorozatot megcsinálhattuk volna ruhás karakterekkel is, de az közel sem lett volna ennyire figyelemfelkeltő vagy beszédtéma, nem beszélve a szembesítésről. Úgy gondolom, nagyon könnyen ment mindenkinek, mert itt nem volt szó szexusról. A cél lebegett mindenki szeme előtt.

Amikor először posztoltad a kész képeket, azt írtad: „Őszintén szólva most még nem találom a szavakat. Friss az élmény.” Most már megtaláltad a szavakat? Mi történt a lelkedben azóta, hogy kiposztoltad az első képet?

Ezt a kis bejegyzést a privát profilomon tettem közzé, az ismerőseim, barátaim számára, akiknek büszkén mutattam meg a #WordPowert. Eltelt néhány nap azóta. Több mint 100 ezer ember látta eddig. Jönnek a segítségkérő levelek. Azt hiszem, megtaláltam a szavakat is:

Büszke vagyok, és megérte!

Fehér Kata ráktúlélő. Alig múlt 30 éves, amikor megküzdött a mellrákkal, de nemcsak azzal győzte le, hogy a kezdeti prognózissal szemben életben maradt, hanem azzal is, hogy nem sodródva, hanem örömmel él. Kislányuk születése idején fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy vissza szeretné adni nőtársainak mindazt az erőt, amit tőlük kapott, amikor szüksége volt rá. 

Olvastam az adatlapodon, hogy azt írtad a képedhez: „Nemrég ültem a kórházi ágyon apró Lénácskámat szoptatva, amikor arra gondoltam, ezt mindenkinek, akit harcba hív a mellrák, látnia kellene.” Mire gondoltál pontosan?

Arra gondoltam, hogy korábban milyen sokat segített nekem, ha olyan nők képeit láthattam, akiknek a gyógyulása érdekében szintén megműtötték a mellét. Arra, hogy vadásztam az olyan történetekre, amikben az anyák egyetlen mellükből is tudták szoptatni a gyermeküket.

Arra, hogy ez egy csoda, hogy ezt most én is megteszem, és ha akad valaki, akinek ez reményt és erőt adhat, akkor azt kívánom, hogy lássa!

Könnyű volt kamera elé állni?

Nem, egyáltalán nem ment könnyen. Ruhában sem szoktam pózolni, nemhogy anélkül! Az viszont sokat segített, hogy jelen volt a barátnőm, Adri is (Széles Adrienn, a vitiligósok királynője – a szerző). Együtt relativizáltuk a körülményeket, és majdhogynem megteremtettük azt a közös légkörünket, amiben szeretünk együtt lenni.

Másrészt, amikor elkezdtünk azon a képen dolgozni, amin a kislányommal együtt vagyunk láthatóak, onnantól csak rá figyeltem, arra, hogy a szokatlan körülmények ellenére is jól érezze magát, miközben szoptatom.

Szerintem sokat segít, ha nem vesszük annyira komolyan magunkat. Nem éreztem úgy, hogy jelentősen ronthatna az életemen, ha rosszul sikerülnének a képek, de még az sem, ha nem valósul meg a célom, és senkiből sem váltanak ki pozitív érzéseket.  

Adrienn ismerős lehet nektek innen a VOUS-ról is, bemutattuk nektek ebben az interjúban. A pörgős, cuki foltokkal élő vitiligós lány azóta is aktívan tesz a közösségéért, ezért nem is olyan meglepő, hogy a #WordPower arcai között az övére is ráismertek.

„Én azért mondtam igent a fotózásra, mert nagyon tetszett az az elgondolás, hogy egyetlen szó jellemezhet egy ilyen ütős képen. Se ruha, se smink, se profin beállított haj, se Photoshop, se torzítás.

Csak én, a foltjaim, a nagy valóság, és a szavam ereje: #önszeretet. A 'problémám' egy megmásíthatatlan helyzet, kizárólag elfogadással javíthatok az életemen. Az elfogadás nagyobb szintje pedig maga az önszeretet.

Ezért választottam ezt a szót, hiszen kizárólag ez az, ami segített nekem az utamon. Saját magunk szeretete nélkül nem várható el, hogy akár mások is szeressenek. Ezek a gondolatok sarkalltak arra, hogy én is benne legyek a csapatban, hogy át tudjam adni az üzenetemet, hogy meg tudjam mutatni, mit érzek, hogy akár példát tudjak mutatni.

A többi példaképet itt találjátok!