Bazi nagy amcsi lagziban jártam. Hol? Miamiban. Milyen volt? Érdekes és tanulságos. Elmesélem.
Egyszer már voltam az Egyesült Államokban, pár éve, New Yorkban. Onnan úgy jöttem haza, mint akit agyoncsaptak. Minden álmomat kegyetlenül szétzúzta a felismerés: ez nem is az ígéret földje. Minden ismerősöm, aki valaha is járt már arrafelé, folyton azzal tömte a fejemet, hogy elektronikai cikkeket csak ott érdemes venni, mert mennyivel olcsóbb minden, meg fillérekért lehet kapni márkás ruhákat, és így tovább. Ugye ismerős?
Nem tudom, ki hol járt, és mikor, de New York drága. Manhattan meg még drágább.
Örültem, hogy annyi pénzem maradt, hogy tudtam enni venni – és most nem túlzok –, nemhogy dizájnerruhákat nézegessek. Az ott töltött hetem arra legalább jó volt, hogy amikor megtudtam pár hónapja, hogy Miamiba megyek esküvőre, akkor nem voltak illuzióim: tudtam, hogy ez baromi drága lesz.
Cserébe viszont hatalmas élmény volt. Kicsit ellazáztam a készülődést, gondoltam, majd a reptéren veszek egy útikönyvet, és tanulmányozom kicsit, hogyan is néz ki ez a város, mit nézzünk meg, mit is fogunk ott csinálni. Mivel nem találtam könyvet, így a mobilomra hagyatkoztam volna, ha lett volna időm, de becsábultunk a VIP-váróba a gép indulásáig, így kénytelen voltam úgy felszállni a gépre, hogy Miamiról csak annyit tudtam, hogy Floridában van, a filmek szerint sok görkoris lányt látni a sétányon, és valami derengett a krokodilokról is.
Az első igazán kellemes érzés akkor futott rajtam keresztül 12 óra repülés után, amikor végre kiértünk a reptérről, és először csapott meg az az igazi, nyári meleg. A következő hűha, akkor jött, amikor lepakoltunk mindent a szállodában, és kértem, hogy keressük már meg az óceánt, mert én még soha nem láttam. Kiléptünk a szálloda teraszára, látom, hogy medence jobbra, medence balra, hallottam valami morajlást, majd felnéztem, és ott volt az óceán a maga teljes valójában!
Alig 30 métert kellett sétálnunk, hogy csobbanjunk egy nagyot – ekkor kezdődött a miami álom, ami 8 napig tartott.
Semmittevés és beautypercek a parton
Reggelente – a jet lagnek köszönhetően – megcsodáltuk a napfelkeltéket, úgysem tudtunk aludni. Aztán néztük, ahogy végigjárja a partot két nagy gép, amivel elegyengetik a puha homokot a fürdőzők számára. Utána megjelentek a szálloda alkalmazottjai végtelen sok törölközővel, csíkos napernyőkkel és napágyakkal. Minden készen állt a fogadásunkra, a vendégek pedig szépen szállingóztak is a partra.
Láttam egy pólót, amin ez a szöveg állt:
Az a nap, amit a tengerparton töltesz, sosem egy elvesztegetett nap.
Teljesen egyet tudtam ezzel érteni. Én még sosem csináltam ilyet, de elég gyorsan ráéreztem a „parton semmittevés” ízére. A legjobban az tetszett, hogy a sós víz milyen csodát művelt az én szögegyenes hajammal: hullámos lett, és végre volt tartása! Nyilván hosszú távon eléggé megterhelő lehet a bőrnek és a hajnak is az ennyire sós víz, de ilyen rövid időre tényleg csodás volt. A talpamról már ne is beszéljünk! Ennyire selymes és puha talán utoljára ovis koromban lehetett, a homok olyan szépen leradírozta. Igazi beautykényeztetésben volt tehát részem, köszönhetően természet anyának.
Az amerikai álom a valóságban
Az esküvő igazi amerikai álom volt pénteki próbavacsorával, szombati golfpályás esküvővel, vasárnapi közös reggelivel. Minden tökéletes volt: a menyasszony, a ruhája, a vőlegény, az étel, a zenekar, minden. Kicsit félve adtuk át az esküvő végén a mi jóval szerényebb meghívónkat az ifjú párnak, hiszen most rajtunk lesz a sor júliusban. Esküvőszervezés szempontjából amúgy a lehető legjobbkor jött ez az élmény, úgyis bajban voltunk azzal, hogy miből mennyit rendeljünk a mi lagzinkra, és míg mindenre 5x annyit számoltunk rá fejben, most láttuk, hogy a valóságban bőven elég mindennek a fele, mert az emberek nem esznek annyit, mint mi gondoltuk volna. Szuper!
Turistamód be!
Az esküvő előtt és alatt nem csináltunk semmi különlegeset, a parton pihentünk, napoztunk, Miami Beachen mászkáltunk, az esküvő után azonban kicsit jobban kimoccantunk, és megnéztünk, kipróbáltunk ezt-azt. Ha valaki arra jár, ne hagyja ki Little Havannát, ami egy elragadó része a városnak, nevéből adódóan ez a kubai negyed. Ott aztán van minden, ütős mojitók, kubai szendvicsek, salsaklubok és szivarok teljes tárháza várja az arra látogató turistát. Ami nagyon szuper volt még, az a motorcsónakozás a kikötőben.
Hihetetlen sebességre kapcsolva bejártuk a partokat, megnéztük többek között a hollywoodi hírességek, sportolók, milliomosok villáit. Gondolatban mindenki kiválasztotta a neki legjobban tetszőt, azt hiszem, nekem Ricky Martin háza jött be leginkább.
Mesélték, hogy volt olyan milliomos, aki abban akart különbözni a többiektől, hogy az ő udvarán bizony ne sima pálmafa legyen, hanem datolyapálma, ezért Afrikából hajón hozatta a fákat, míg végül az egész betelepítés több tízezer dollárjába került, a fák pedig messziről pont úgy néznek ki, mint a többi. A másik gazdag ember pedig megelégelte, hogy a birtokán van az a ház, ahol az Addams Familyt forgatták anno, túl kicsinek tartotta, ezért el akarta bontatni. Nem engedték a hatóságok, erre fogta a pasas, és az egészet alapostól felemeltette és a birtoka egyik sarkába tetette, elé pedig felhúzatta az a palotát, amiben végre kényelmesen kinyújtóztathatta a végtagjait. Kérem, vannak, akik így élnek.
A látszat azonban csal…
Ha pedig már élet: milyen lehet Miamiban hosszú távon élni?
Nem maradnék ott kipróbálni. Az egész nem egy valóságos világ, csak egy túllégkondizott álmosoly.
Mindenki kedves, aztán hozzák a számlát, bekarikázva, hogy mennyi jattot kérnek szépen a szolgálataikért cserébe. Ha nem annyit adsz, felhúzzák csúnyán a szemöldöküket. A „kedvencem” az volt, amikor jetskizni indultunk a vőlegényemmel, és még csak köszöntünk, de már mondták, hogy ki kell kifizetni a borravalót, amit a túravezetőnek szánunk. Most találjuk ki ránézésre, hogy majd mennyire leszünk elégedettek vele a végén, értitek.
Voltak furcsa szituációk bőven, amiket nem tudtam hová tenni, de gyorsan feledtette ezeket az utolsó este és álmaim boltja. Egy hely, amit a vállfás turihoz tudnék hasonlítani, annyi különbséggel, hogy itt nem használt ruhák vannak, hanem teljesen újak. Találtam egy Calvin Klein ruhát jóval olcsóbban, de azért így sem két forint volt. Viszont nem is akartam otthagyni, mert 1. gyönyörű, 2. pedig, mert arra gondoltam, hogy végre én is mondhatom majd: áá, ugyan, Amerikában vettem, tudod, ott érdemes vásárolni.