Kétlem, hogy létezik olyan ember a földön, akit kisgyerekként, akár az oviban, akár az általános iskolában ne közösítettek volna ki legalább egyszer. Vagy ne kapott volna gúnyolódó beszólásokat az osztálytársaktól. Sajnos a gyerekek néha nagyon gonoszak tudnak lenni, és ez akár az egész életünkre kihatással lehet.
Furcsa belegondolni, hogy még felnőttként is milyen felkavaró tud lenni az, amikor visszaemlékszünk egy-egy iskolás emlékre. Például arra, amikor senki sem akart mellénk ülni az órán, vagy hallottuk, ahogy kinevetnek minket a ruhánk vagy a táskánk miatt. Vagy néha igazából ok nélkül, mert éppen nem volt jobb dolguk a gyerekeknek. Biztos vagyok benne, hogy ezt valamilyen formában mindenki átélte, és ezek olyan sebek maradnak, amelyek nem is gyógyulnak be igazán. Most a Redditen mesélték el néhányan, hogyan hat a jelenlegi életükre az, hogy gyerekként ezt át kellett élniük.
Ami nem múlik el nyom nélkül: a kiközösítés sebei begyógyulhatnak, de örökre heget hagynak az emberen
A kiközösítésnek ezer arca van. Lehet egy szó, egy kacaj, mutogatás, ütés, lökdösés, gúnyolódás. Áldozatnak lenni lehet azért, mert kicsit dadogtok, kicsit csendesebbek vagytok, mert még nem nőtt meg eléggé a cicitek, vagy szimplán csak furák vagytok. Más. Ok mindig akad, mint ahogyan mindig akad egy gyerek az osztályban, aki éppen áldozat. Én is az voltam egy ideig.
A cikket IDE kattintva olvashatjátok tovább.
1. „Mindig gyanakvó vagyok a hátam mögött nevető emberekkel szemben; automatikusan azt gondolom, hogy rajtam röhögnek…”
2. „Túlságosan igyekszem a barátságaimban, és még ennél is gyorsabban dobom őket, mert nehezen bízom meg bennük. A legtöbb gyerekkori bántalmazásom abból jött, hogy néhány lány eljátszotta, hogy barátok vagyunk, és lerombolták az önbizalmamat. Szóval egy kicsit magányos vagyok így felnőttként.”
3. „Ha esetleg megdicsérnél, azonnal gyanakvóvá válnék.”
4. „Nehezen bízom meg az emberekben, amikor kedvesen megdicsérnek valamiért. A gyanakvó agyam készenlétbe áll, és feltámad bennem az ösztön, hogy valami éles megjegyzéssel válaszoljak a sima köszönöm helyett. Még mindig dolgoznom kell ezen.”
5. „Béna szociális készségek. Amikor középiskolába jártam, az osztálytársaim nagy része lényegében játékot csinált abból, hogy elkerüljenek engem. Ezért általában csak egy vagy két jó barátom volt egyszerre, és ezért a mai napig nem vagyok jó nagy társaságban.”
6. „Középiskola első évében viccet csináltak belőlem a cipőm miatt. Annyira hülyeség volt. Vettem egy pár cipőt a Walmartban, és úgy gondoltam, tök menő. Erre egy gyerek az egyik osztályból egy héten át gúnyolt miatta. Nagyon kikészített. Most 6 gyerekem van, és igyekszem mindig 'menő' cipőket venni nekik. Ez néha nagyon drága tud lenni, de legalább eggyel kevesebb dolog miatt bánthatják őket.”
7. „Emiatt döntöttem el, hogy nem szeretnék gyerekeket. Miután annyit bántottak ennyi idősen, ez az egész negatív képet alkotott bennem úgy általánosságban a gyerekekről.”
8. „Engem erősebb emberré tett. Azóta nevetve viselem el mások cseszegetését, és egyáltalán nem érdekelnek. Most már rögtön elő is tudok állni valamilyen szellemes visszavágással, miután éveken át mindig csak órákkal később jutott eszembe valami jó válasz. Őszintén, tudom, hogy ez elég népszerűtlen vélemény, de engem az általános és középiskolai szívatás jobb emberré tett, erősebbé, és szélesebb perspektívájúvá.”
