„Egy tanárom mindig akkora élvezettel, beleéléssel és csillogó szemekkel beszélt az egyetemi éveiről, hogy azt öröm volt hallgatni. Egyszer megfogta a vállam és azt mondta: higgyem el, életem legszebb évei lesznek. Ezután teljesen bezsongtam és csak ez az egy mondat járt a fejemben” – kezdi történetét Bogi, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Füleki Boglárka történetét olvashatjátok.
Végzős diákként alig vártam, hogy vége legyen a giminek és elkezdjek egyetemre járni. Érettségi után nem is a nyarat, hanem a szeptembert vártam. Megnyugtatok mindenkit, ilyen többet még véletlenül sem fordult elő, de a tanár úr annyira megbabonázott a lelkesedésével, hogy olyan türelmetlenül vártam a „a legszebb éveimet”, mint a kisgyerekek azt, hogy mit hoz nekik a Jézuska.
Mikor végre elérkezett a nagy nap és beülhettem életem első előadására óriási mosollyal az arcomon, halkan megjegyeztem magamban, hogy „igen, most kezdődik”. Milyen szép kis történet, igaz? Sajnos nem telt bele 20 percbe, hogy minden egyetemhez fűzött álmom, reménységem teljes kudarcba fulladt.
Mindig is jó tanuló voltam (semmi nagyképűség, ez így volt), és nem is olyan szakra jelentkeztem, amiről köztudott, hogy marha nehéz, ráadásul 300 ponttal felvettek. Gondoltam, majd elkezdünk mindent az alapokról, hiszen biológia és kémia érettségi nélkül is felvették az embereket tanárnak, akkor csak lesz valami alapozás, nem?
De sajnos az első előadásomon rá kellett jönnöm: átvertek. Az hagyján, hogy én a középszintű érettségivel keveset értettem, de sokan emelt érettségivel sem értettek semmit.
És én akkor még ne szóljak semmit, mert mi van azokkal, akik még érettségit sem tettek ezekből a tantárgyakból? De hát mit lehet tenni, ez már egyetem. Senkit sem fenyegettek meg vele, hogy márpedig ide kell jönnöd. Én választottam, így hát nyeltem egyet és beletörődtem.
„Olvastam a kritikát és potyogtak a könnyeim” – Egy szakdolgozat története
„Az egész tavaly májusban kezdődött, amikor ki kellett találnom, hogy mi legyen a szakdolgozatom témája. Már ez is hatalmas fejtörést okozott számomra, mert egyáltalán nem volt ötletem. Minél inkább törtem a fejemet, annál kilátástalanabb terveket szövögettem” – kezdi történetét Kinga, aki szintén vendégszerzői felhívásunkra küldte be írását. A teljes cikket ITT olvashatjátok!
Bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy ennyit fogok szenvedni. Vért izzadtam azért, hogy valamilyen eredményt kicsikarjak magamból, nemhogy még jó tanuló legyek. Ráadásul nem sorozatokat néztem és lógtam órákról, hanem keményen tanultam és még így is nem egyszer megszívtam. Nagyon fájt, hogy sokszor pár ponttal maradtam le. Butának, önbizalomhiányosnak éreztem magam és ezen nem segített sokszor néhány oktató alázó magatartása sem.
Egyvalamit nem tudtam soha elfogadni: a megalázást! Miért kell bántani az embert? Mikor a harmadik egymás utáni, vizsgával töltött napodon már annyira fáradt vagy, hogy alig bírod nyitva tartani a szemedet, oda bökik: „Tán fáradt, kolléga?” illetve, „Talán tanulni kellett volna”. Ilyen és ehhez hasonló lelombozó szöveggel tudták az embert teljesen a földbe tiporni. Nem, még mindig nem az bajom, hogy megbuktat, mert gondolom, van rá oka, de miért nem elég annyi, hogy „kisasszony, ez most sajnos nem volt elég”? Miért kell fölényeskedni és megalázni?
Vajon belegondolnak abba, hogy lehet, éppen tegnap halt meg valamelyik hozzátartozóm, éppen válnak a szüleim, összevesztem a párommal vagy egyszerűen csak még van másik tíz rohadt nehéz vizsgám és még azokra is tanulnom kell?
Ami elégtelen, az elégtelen, ezt sosem vitattam, de miért ennyire nehéz emberként viselkedni másokkal szemben? Milyen kár is, hogy a legalapvetőbb emberi értékek nem szerezhetők meg egy izzasztó felelés vagy egy nehéz zh közben…
Mikor elkezdtem írni ezt a cikket, úgy gondoltam, viccesre veszem a formát, de mikor eszembe jutottak ezek az „élmények” nem tudtam nem keserű szájízzel írni. És tudjátok, mi ebben az egészben a pláne? Hogy mindezek ellenére igenis igaza volt a középiskolás fizikatanáromnak, hiszen a másik oldalon ott vannak az egy életre kötődött igaz barátságok, az önállóvá válás, a nagy szerelmek, a magunkra találás, az első szárnybontogatásaink. Igen, azt hiszem, az egyetemen jöttem rá, ki vagyok, és mit akarok. Itt tanultam meg, hogy nem kell másoknak megfelelnem, nem kell, hogy mindenki szeressen. Egyszóval az egyetemen lettem önmagam. Itt váltam felnőtté, itt éreztem, hogy „szabad” vagyok lelkileg, és ez óriási boldogság.
Legyél te is a VOUS vendégszerzője!
Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!
A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!
A részletekről mindent megtudhattok ITT!
