A mai nap témája itt a VOUS-n a Csavarás, ezzel kapcsolatban pedig van egy történet, amit már rég kiírnék magamból, de eddig nem volt rá megfelelő alkalom. Tudhatjátok már, hogy „a legnagyobb gyógyír számomra a Forma–1, leginkább a finn fenegyerek: Kimi Räikkönen”, de ez koránt sem volt mindig így. Tizenéves koromban jött az a csavar, ami még jelenleg is meghatározza az életem...
Ha rendszeres olvasóink vagytok, akkor biztosan tudjátok, hogy Emcsi a napokban mesélte el nektek azt, hogy miért is lehet rajongani Britney-ért. Az ő határozottságát látván pedig úgy gondoltam, megpróbálom elmesélni és átadni nektek az én legnagyobb szenvedélyem.
A 10. és 11. életévem környékéig minden úgy ment, mint a kortársaimnál. A kicsi Adit ugyanazok a dolgok érdekelték: babáztunk a napköziben a többiekkel, vagy a pokémonos tazókkal játszottunk az udvaron – bizony, akkor az volt a kihívás, nem a Pokémon Go –, esetleg a számtechteremben gyűrtem a Comenius Logo játékait. A vízválasztó pont valahol ötödik táján jöhetett el, amikortól már az imént említett dolgok helyett az autóversenyzés királykategóriája és annak egyik pilótája, Kimi Räikkönen kezdett el foglalkoztatni.
Ha megköveztek, akkor sem tudom megmondani, pontosan mi és miért csavart ekkorát az életemen, de az biztos, azóta sem tudtam kikecmeregni belőle.
Az általános végén már úgy vettem át az utolsó bizonyítványom, hogy valamilyen, a Forma–1-gyel kapcsolatos állást szeretnék, ha nagy leszek. Furcsán néztek rám a tanárok: mit akar ez a kislány egy ilyen fiús sporttal?
Nem foglalkoztam velük, gyűltek a poszterek a falon, az újságok a dobozokban, a szekrényem pedig nem a ruháktól roskadt össze, hanem azoktól a VHS-ektől, melyekre minden szabadedzést, időmérő edzést és futamot rögzítettem.
Ezen gyűjteményem legféltettebb kincse egyértelműen a 2007-es brazil grand prix felvétele. Abban az évben az interlagosi versenyen dőlt el, ki lesz az egyéni világbajnoka a sorozatnak. A 3 esélyes közt ott volt az én nagy kedvencem is, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy már pénteken tövig rágtam a körmeim az idegességtől. A vasárnapi viadalra úgy nézett ki a szobám, mint egy rossz zsibvásár. Minden szentet ábrázoló tárgyat begyűjtöttem magam köré, fohászkodtam az égiekhez, hogy most már adják meg neki azt, amit előtte kétszer elvettek tőle. Abban a bő másfél órában ha látott volna valaki… Az anyukám már tudta: menekülnie kell innen. Elég volt, hogy a szomszédoknak megkeserítettem az életét.
A kockás zászló lengetése után azonban már csak a saját életemért aggódtam, vártam, vajon megfulladok-e az üvöltözés és a sírás közepette. Ugyanis a Jégember(em) neve állt az egyéni ponttáblázat élén…
Szintén itattam az egereket akkor, amikor 2010-ben Räikkönen bejelentette, hogy befejezi a királykategóriás szereplését, és inkább más szériában próbálja ki magát. A Forma–1-től így sem fordultam el, továbbra is készítettem a saját kis füzetem, amibe próbáltam minden eredményt feljegyezni. A darabokra tört szívem 2 év múlva összeforrt, amikor meggondolta magát Kimi, és arról cikkezett a sajtó: visszatér az autóversenyzés legmagasabb osztályába.
Ez az év azonban nemcsak erről marad emlékezetes a számomra, hanem arról is, hogy nagykorúként, már engedély nélkül, besétálhattam egy tetoválószalonba. Bár az édesanyám nem ellenezte, de nem is támogatta, én 100%-ig biztos voltam abban, hogy egy életen át szeretném viselni annak az embernek a nevét a bőrömön, aki ilyen sokat jelent a számomra.
Kimi eredeti aláírását – mely a legféltettebb kincsem – a hónom alá csaptam, és a tarkómra varrattam.
De térjünk vissza a saját pályafutásomhoz, hisz gyorsan elröppentek a gimnáziumi évek, és kitartóan válogattam a kommunikáció szakok között, hogy melyik ígér olyan lehetőségeket, amik elősegítenek a céljaim elérésében. Elkezdtem tehát ismerkedni Budapesttel – főként az egyetem miatt persze, de közben ki-kikacsingattam Mogyoród felé is. A mi családunknak előttem annyit jelentett az F1, mint talán nektek is: kellemes altató a vasárnapi ebéd után. Ezért csak magamra számíthattam, amikor elhatároztam: ideje élőben is megnézni a száguldást. A zsebpénzemből vettem egy „csóró” jegyet a Hungaroringre, és a barátnőm társaságában 2013 nyarán élőben is beszippantottam a benzingőzbe. A négy nap alatt paprikapirosra égetett a nap, de még így is életre szóló élményeket szereztem. Pláne akkor, amikor még sötétedés után is az egyik Erzsébet téri hotel előtt lestem, kilép-e a nyilvánosság elé a finn világbajnok.
Mikor már a többi várakozó feladta, én még kitartóan néztem a szálloda forgóajtaját, nem hiába. Begördült a szponzorautó, kiszállt belőle Kimi, akitől engem nem választott el más, csak egy kordon.
Ha azt hinnétek, ennyivel már bőven megelégszem, tévedtek, megyek előre a legnagyobb célom felé, hogy egyszer személyesen találkozhassam azzal, akinek az autogramját a hátamon viselem. Remélem, most jót kuncogtok rajtam, és mondjátok: csipkedd magad, kisanyám, mert az „öreg” már fél lábbal a sírban van.
Emellett pedig továbbra is küzdök azért, hogy legyen valamilyen közöm a Forma–1 világához, főleg azóta, mióta a televíziós kötelező egyetemi gyakorlatomat annál a sportcsatornánál töltöttem, amely a magyar közvetítési jogokat birtokolja. Közben meg ki tudja, lehet, a jövőben a MÉG IDÉN! és az IRONMAN BUDAPEST weboldalak mellé kitalál a vezetőség egy másfajta tematikájú sportoldalt is. Egy munkatársuk már biztosan lenne.
