Emlékszem, mikor 2008-ban, 15 évesen elmentem három barátnőmmel a helyi moziba, ahol egy új vámpíros filmet vetítettek. Csak szimplán ki akartunk kapcsolni egy filmmel, ami történetesen akkor épp az Alkonyat volt. A többi pedig, már ti is jól tudjátok, történelem. Jött a hiszéria és a fanatizmus és évekig ment a vita, hogy Robert Pattinson vagy Taylor Lautner a világ legjobb pasija. De mire fel volt ez a őrület, ami pár év alatt a semmiből alább hagyott? Miért tartjuk ma már szinte gáznak az „ifjú” Cullent?
A mi vidéki mozink nem túl nagy és akkoriban még kevesebben jártak oda, így mikor először beléptünk az Alkonyat-birodalomba nagyjából mi négyen voltunk a teremben és rajtunk kívül egy pár, akik hátul csattogva csókolóztak. Őket nem nagyon érdekelte Edward Cullen története, csak éppen kifizettek két mozijegyet, hogy fedett helyen tudjanak smárolni a szüleik elől elbújva.
És akkor beindul a rajongás…
Tizenöt éves – esetleg lázadó – tiniként valahogy még máshogy látjuk a világot és talán a fiúkat is. Ott volt ez a nagyon fehér gyerek: összeborzolt, barna hajjal, azt sem tudom, milyen színű szemmel, mert egyszer barnán, egyszer zölden, egyszer vörösen világított – elvégre vámpírt játszott –, mondhatni hibátlan arcbőrrel, csillogó szájjal, magabiztos megjelenéssel és nézéssel. Ez a fiú pedig mindentől megvédte azt az egyszerű, idegesítő, fapofájú lányt, aki akár én, ti is vagy a szomszédotok is lehetne. Mert valljuk be, Bellát nem sokan irigyeltük a külseje, az öltözködése vagy a stílusa miatt. Szó sincs arról, hogy csúnya lenne, egyszerűen annyira szimpla, átlagos és már majdnem flegmának tűnő karaktere volt, hogy ha vannak lányok, akik szívesen lettek volna a helyében, ők is csak a vámpírpasija miatt.
De vissza a nosztalgiához: nemcsak Edward mellkasa, szája és szeme csillogott, hanem bármelyik moziban ülő lányé is – kivéve azokat, akik utálták ezt az egészet, de ilyen lányt nem ismerek személyesen, viszont biztosan kering valahol elveszve –, kifelé jövet pedig nem győztük megbeszélni a nagy történéseket és jeleneteket. Amikor kijött a film, a környezetemben szinte minden nőnemű egyed erről beszélt:
Úristen, legjobb film! Edward meg annyira helyes, atyaég!
Aztán megérkezett a második rész, Jacob ledobta a haját és a pólóját, az Edward Cullen-őrület pedig elindult lefelé a lejtőn.
De miért szerették a lányok hisztérikusan Edward Cullent?
Többek között ezek miatt utálták Edwardot az antifanok:
Az arculcsapás
Ahogy telt az idő, szerintem többünk nevében mondhatom, hogy észrevettük: azon kívül, hogy a második és a negyedik rész sokunk számára kritikán aluli volt, a franchise iránti rajongást kirobbantó első rész sem volt túl nagy szám. Így utólag visszaemlékezve, gondoljatok bele: van egy vámpír és egy gimis lány. Ez a gimis lány új suliba megy – hú, de meglepő! –, ahol találkozik a vámpírsráccal és egymásba is szeretnek. Van egy kis bonyodalom, hogy Bellát el akarják fogyasztani más vámpírok, de ez várható is. Ennyi a nagy sztori. Ebbe voltunk annyira lelkesen szerelmesek? Nos, igen! De miért? A fiúismerőseim már elég tisztán láttak akkor is: uncsi, picikét csöpögős történet, ahol a lány nem annyira nagy szám – de nem is kell, hogy minden filmben csak bombanő szerepeljen, isten ments –, a fiú pedig annyira mű, hogy azt már Kelemen Anna is megirigyelhetné.
Ahogy ma látjuk Edwardot
Egy, főleg az első részben túl fehérre kikent csávó, akire úgy tapadt a szájfény, hogy ha mi csajok tartós sminkcuccokat szeretnénk vásárolni, tőle kéne tanácsot kérnünk. Ráadásul néha annyira fájó tekintettel konstatálta a történéseket, hogy évek múltán is alig tudjuk kiverni a buksinkból. A csillogó felsőteste pedig a ráadás. De ma már felmerül néhány kérdés: egy „igazi” vámpír tényleg csillog? Mi ebben a félelmetes, a vérfagyasztó? Szegény Edward annyira gyorsan emelekdett fel és bukott meg a rajongók szemében, hogy ma már az őt játszó színész is cikinek tartja az egész szereplését.
Robert Pattinson pár éve egy interjúban arra a kérdésre, hogy minek mondott búcsút a sorozat végén, ezt felelte: „A méltóságomnak.”
Arra pedig, hogy miért vágott mindig savanyú, kisfiús fejet szintén válaszolt a Smoshnak:
Az Alkonyat-filmekben nem mosolyoghatsz, mert egy szörnyszülött vagy. Ezt az elsők közt tanultam meg. Így következetesen nem is volt arckifejezésem, vagy micsodám.
Pattinsont annyira átalakították a film kedvéért, hogy elmondása szerint úgy érezte magát, mintha plasztikai műtétet hajtottak volna végre rajta. Egyáltalán nem szerette a karakterét, aminek többször hangot is adott:
„Amikor a könyvet olvasod, rájössz, hogy ez az Edward a legnevetségesebb figura. Minden sor arról szól, hogy Edward Cullen milyen szép és milyen jó mindenben. Minél többet olvastam a szöveget, annál jobban megutáltam ezt a csávót, ezért játszottam őt úgy, mint egy mániákus depresszióst, aki utálja magát. Na meg az, hogy 108 évesen szűz, felvet néhány kérdést.”
A kámforrá vált imádat
Egyszer minden véget ér, nemrég az Alkonyat-sagával is ez történt. De valahol érezni lehetett azt, hogy eleve kifáradt az egész franchise az utolsó részekre. A rajongók – kivételek persze mindig vannak – sem várták már annyira a premiereket, mint az első filmeket. Ahogy minden véget ér, így az Edward-imádat is alább hagyott, ami részben Jacobnak köszönhető, aki megmutatta, hogy van felsőteste, részben pedig annak, hogy sokan fejben is felnőttek, mire véget ért a történet. De ez így van rendjén.
Ám az már érdekesebb, hogy az egész hirtelen elillant fanatizmus sokszor átcsapott a másik végletbe. Pár rész után egyre gázabbnak éreztük ezt az Edward-effektust, ma pedig már szinte röhejesen fest a régi, visszanézett jeleneteken a vámpír. Miért? A válasz bennünk lakozik: akkor, 2008-ban megpróbálták modernizálni ezt a vámpírvilágot, ami valljuk be, sikerült is. A célközönségnél ez akkor betalált. Menőnek, érdekesnek hatott ez az egész idegen „univerzum” számunkra, a szereplők többségével együtt. Aztán elkezdett benőni a fejünk lágya. Akkor, kis tiniként még máshogy láttuk a dolgokat, sokan hittünk a külcsínnek, nem mindig néztünk a dolgok mögé, így a sztori magjába se mélyedtünk bele.
De felnőtt fejjel már megmosolyogtathat minket az, amikor a tévében harmincadjára adják az első részt, miközben bennünk már rég realizálódott: komolyan ezért voltunk úgy oda?!
