Az állatokhoz fűződő viszonyunk elsőre talán végtelenül egyszerűnek tűnhet: vagy szeretjük őket, vagy nem. Valójában ennél jóval komplexebb dologról van szó – aminek nem kisebb a tétje, mint a Föld jövője. Elsőre bonyolultnak tűnik? Pedig nem az, elmagyarázom.
Ti tisztában vagytok a plüssmackók eredetével? Tudtátok, hogy az egyik amerikai elnökről kapták az elnevezésüket? Theodore Roosevelt elnök 1902-ben, egy vadászat alkalmával kegyelmezett meg egy medvének, mert az elesettnek és betegnek tűnt. Az állat a két hátsó lábán ült, le volt fogyva, és ártatlan szemekkel nézett szembe a puskacsővel, amely végül sosem dördült el. Másnap egy karikatúra ábrázolta a történteket, és a rajzolt medve mintájára hamar megszülettek az első plüssmackók, amiket az elnökről teddy mackónak neveztek el
– ezzel a történettel kezdi előadását Jon Mooallem író a 2014 tavaszán tartott TED-konferencián, melyben arról beszél, miért fontos az állatokkal való együttérzés.
A teddy mackó mögött egy fontosabb történet rejlik. Egy történet arról, hogy az elképzeléseink a természetről drámaian meg tudnak változni, és hogy a bolygón most is milyen drámaian változtatják a természetet a történetek, amiket mesélünk
– mondja Mooallem. Hogy mire gondol?
Egészen 1902-ig a medvék Amerika-szerte rettegett vadállatok voltak, amelyek veszélyt jelentettek az emberre. Emiatt kifejezetten vadásztak rájuk, irtották őket. Egészen addig, amíg a teddy mackó meg nem változtatta az emberek medvékhez való viszonyát…
A medve, ami addig egy vérszomjas, emberre veszélyt jelentő vadállatként élt a köztudatban, egyszerre szerethetővé, kedvessé, ölelni valóvá vált az emberek szemében.
Amíg egyes fajokat szívünk szerint a keblünkre ölelnénk, másokat démonizálunk. Az emberiség egy emberként gyűlöli például a kígyókat, pókokat, csótányokat, varangyokat, disznókat, galambokat. Azt, hogy mennyi múlik az állatokról mesélt történeteinken, jól szemlélteti például a kígyó esete: míg a keresztény országokban a sátántól valónak, veszélyesnek és undorítónak tartják ezeket a hüllőket, addig Keleten nemcsak háziállatként tartják szívesen, de Indiában istenként is tisztelik.
De példaként a darazsakat is említhetjük: ezek a rovarok közel sem jelentenek akkora veszélyt ránk, mint ahogy azt a legtöbben gondolják. Sokan állítják, a darázs ok nélkül támad és csíp – ráadásul a méhekkel ellentétben mézzel sem lát el minket, így teljesen haszontalan. Nos, darazsak nélkül aligha maradna valami az ember bevásárlókosarában… Ezek a rovarok ugyanis kulcsfontosságú szerepet töltenek be a növények beporzásában – nélkülük az ökoszisztéma teljesen felborulna.
Mooallem felhívja rá a figyelmet: óriási súllyal bír, hogy hogyan viszonyulunk az egyes fajokhoz, ugyanis azok fele egy évszázadon belül teljesen kihalhat.
Az ember, mint a hierarchia csúcsán álló lény, addig irtja az általa haszontalannak vagy veszélyforrásnak ítélt fajokat, amíg azok a kihalás szélére nem kerülnek – majd ekkor, és csak ekkor változik meg a kollektív tudatban az adott állathoz fűződő viszony. Hirtelen az ember együttérzést, szánalmat tanúsít, és maga kezdi el védelmezni a gyengét, a kihalás szélén állót.
Ezért a teddy mackó története sokkal többről szól: az emberiség és a természet viszonyáról, amiben a fajok jövője azon áll vagy bukik, hogy együttérzést vagy közömbösséget tanúsítunk-e irántuk.
Ne felejtsétek el, hogy a Föld pusztulása egyáltalán nem a távoli jövő egy lehetséges alternatívája. A jelenről van szó – így minden eddiginél aktuálisabb kérdés, hogy milyen történeteket mesélünk a természetről önmagunknak és egymásnak.
Jon Mooallem teljes előadását további érdekességekkel itt nézhetitek meg: