Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a karcsú, pluszkilók nélküli nőknek könnyű az élete. Pedig a valóságban pontosan ugyanannyi megjegyzést kapnak nap mint nap, mint kerekded társaik. Korábban szerzőnk, Puha Andi mesélt erről a nagyon is valós problémáról, ezúttal pedig Barbara szólalt fel a soványság mellett, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Tóth Barbara írását olvashatjátok.
Rengeteg időbe telt, hogy előhívjam az egyik „démonomat”, szembenézzek vele, majd még több időbe, hogy beszéljek is róla. Sokan gondolják úgy, hogy a „hízásképtelenség” nem is számít problémának, de én tudom, hogy igenis annak számít, és sokan küzdünk ezzel. Havonta bélyegeznek betegnek, étkezési zavarosnak, vagy csak szimplán gebének. A teltebb, molettebb nők felé általában óvatosabban tesznek megjegyzést, mint a vékony, sovány testalkattal megáldott hölgyekkel szemben. Ezt onnan tudom, hogy folyamatosan ezt tapasztalom.
Az emberek többsége a vékony nőkkel szemben sokkal gátlástalanabb stílust enged meg magának, bele sem gondolva abba a ténybe, hogy ez ugyanolyan rosszul veszi ki magát, mint amikor egy teltebb nőtársunknak kívánják tudtára adni azt, hogy kerekedett, vagy éppen szerintük fogynia kellene.
Az én súlyom szinte sosem haladta meg a 40 kilót – emellett 154 cm vagyok –, még 26 évesen, egy gyermek után sem, holott titkon abban bíztam, hogy szülés után biztosan változik az alakom, és nem maradok két lábon járó csontváz. Nem így történt, és ez keltett bennem némi elégedetlenséget magammal szemben. Természetesen az egész kiváltó okaként (sok minden más mellett) szerepet játszik a gimis évek alatt szerzett töméntelen sérülés, hiszen engem sem került el a „népszerű lányok és vagány fiúk sleppje”, akik átgázoltak mindenkin. Becenévnek nemes egyszerűséggel a „deszka” jelzőt kaptam. Egy idő után már hallgattam is rá. Komolyan.
Ilyen az élet mínusz tizenvalahány kilóval és egy mázsás teherrel könnyebben
„Elképesztő pszichés állóképességed lehet!” – ez volt a legnagyobb bók, amit valaha kaptam. Egy harmincas férfi ismerősöm csodálatát sikerült kivívnom azzal, hogy elmeséltem neki, milyen volt plusz 12-15 kilóval gimibe járni. Vigyázat, egyszavas spoiler következik: pokol!” – kezdi szerzőnk, Viola a nyílt levelét, amit ide kattintva olvashattok.
Mindenféle praktikát megpróbáltam bevetni ahhoz, hogy megpróbáljanak befogadni, és ne képezzem gúny tárgyát. Idővel sikerült is, ruhatárváltással, fogszabályozással és némi sminkkel. Azonban ez a megfelelési kényszer többet vett ki belőlem, mint amennyit adott, és egyáltalán nem éreztem jól magam az újdonsült „barátaimmal”. Felnőtt fejjel is nagyon sokat hallgatom az Eszel te rendesen?, Azért nyugtass meg, hogy nem fénnyel táplálkozol, Na, csak nem híztál végre?, Hallottad már azt a mondást, hogy csontokkal csak a kutyák játszanak? és egyéb szarkasztikus megjegyzések tömkelegét.
A túl testes és a túl vékony nők is rengeteg kritikát kapnak. Utóbbit még felnőttként is megtapasztaltam: többször is besegítek a családi vállalkozásba mint eladó, a minap bejött két jó kiállású, ránézésre intelligens férfi. „Kérnek még esetleg valamit?” – tettem fel a kérdést, mire a kapott válasz ez volt: igen, neked két szendvicset, még mielőtt összeesnél. Majd hahotázni kezdtek, mintha minimum az évszázad poénját ejtették volna el. Közöltem velük, hogy örülök, hogy van mivel kompenzálniuk azt, amit nem illik kimondani. Ezen természetesen már nem nevettek. Azért is bátorkodnak sokan ezzel viccelődni, mert én is képes vagyok elpoénkodni anélkül, hogy bárminemű sértettség jelét mutatnám. Nem támadással reagálok, inkább elütöm valamivel. Ilyen például a „hidd el, nagyon jó érzés, amikor édesen bűnözhetek éjjelente a nyitott hűtőajtónál”.
Olvassátok el a témában Andi írását is!
„Tégla kellene a táskádba, nehogy elfújjon a szél” – Segítség, hízni akarok!
„Emlékszem azokra a rosszkedvű reggelekre, mikor arra keltem, hogy áll a szekrénye előtt, és nem tudta eldönteni, mit vegyen fel. Gebe vagyok, mondta ilyenkor, pedig én úgy láttam, hogy gyönyörű sudár alakja van, szép arca, formás pont ott, ahol kell.”
A cikk folytatását itt olvashatjátok.
Volt, hogy azon kaptam magam, hogy edzőterembe kezdtem járni, étrendet változtattam, és táplálékkiegészítő termékek után koslattam. Nem volt túl hosszú életű, mára teljesen elhanyagoltam, úgy éreztem, ezt életem végéig kellene csinálnom ahhoz, hogy megtartsam azokat a kikerekedett részeket, amikre szert tettem, hiszen amint kimaradt pár alkalom, rögvest meglátszott. Hozzá kell tegyem, nem vagyok egy nagy tréningbajnok. Ez betudható az én gyengeségemnek.
Majd egy napon feltettem magamnak a kérdést: kinek is akarok én tulajdonképpen ezzel az erőfeszítéssel megfelelni? Elkezdtem megvizsgálni magamban azt, hogy miből is fakad nekem ez a vágy a változásra, miért kezdtem egyszer csak rosszabbul érezni magam a bőrömben, mint előtte. Csupán azért, mert más azt mondja, hogy ez nem normális vagy nem szép? Azzal nincs probléma, ha valaki kedvéért teszünk valamit (bár hozzátenném, egyáltalán nem mindegy, hogy ki kedvéért), de azzal már annál inkább, ha mi magunk egy olyan negatív önképpel kezdünk el azonosulni, külső befolyás hatására, amely szép lassan elkezdi meghatározni a személyiségünket. Mindaddig, amíg mentálisan nem érünk be eléggé ahhoz, hogy magunknak akarjunk megfelelni, akarva vagy akaratlanul, de sérülünk. Nem mondom, hogy nekem maradéktalanul sikerült beérnem, viszont úgy érzem, jó úton haladok.
Nem is olyan régen rábukkantam egy szösszenetre a neten:
Baja csak annak lehet veled, aki magával nincs megelégedve
– ez a mondat megnyitott egy ajtót a lelkemben, és megértettem, mennyire számít az életben az, hogy idegen emberek milyen véleménnyel vannak a külsőmről. Őszintén? Semennyire. Mégis milyen ember bántja ok nélkül a másikat? A környezetünkben sokan vannak és lesznek is, akik úgy szeretnek minket, ahogyan vagyunk, mind a külső adottságainkkal, mind pedig a belső értékeinkkel, tulajdonságainkkal egyetemben.
Tény, hogy nem tudunk mindent felvenni, sok minden, sőt nagyon sok minden nem áll jól rajtunk, de ami igen, az nagyon! S ha egy napon úgy döntenék, hogy eszeveszett hízókúrába kezdek, azt már biztosan tudom, hogy magamért fogom tenni.
Tehát, kedves XS-es nő társaim, akik hasonló csónakban eveztek, mint én, bátran biztatnálak titeket arra, hogy ne rombolja az önbizalmatokat az, amikor a megkülönböztetés kereszttüzében érzitek magatokat. És amikor egy újabb kéretlen megjegyzés hagyja el valaki száját a véznaságunkat illetően, nyugodt szívvel vessétek oda:
Igen, szép a gömbölyű, és szép a kevésbé gömbölyű is, ha tudjuk viselni!
Legyél te is a VOUS vendégszerzője!
Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!
A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!
A részletekről mindent megtudhattok ITT!
