A titkok többnyire izgalmasnak tűnnek, ha más titkáról van szó. A titkok sugallnak némi pajkosságot, szövetséget, bizalmat, de ha a saját legmélyebb titkotokról van szó, akkor ez megváltozik.
A legmélyebb titkokat árnyékok veszik körül, és sűrű hálót szőnek körétek, amelyekbe belegabalyodtok. Sötét ködöt hoznak, amiből annál nehezebb kikeveredni, minél mélyebb a titok. A köd annál szürkébb és gomolygóbb, minél kétségbeesettebben akarjátok leplezni. Én már csak tudom. Nagyon kétségbeesetten rejtegettem a magamét.
Valamikor nagyon titkoltam, hogy nem hallok
Soha nem beszéltem róla, ha társaságba mentem, akkor játszottam a halló szerepét. Meglepően jól ment. Voltak szabályaim, amelyeket én hoztam meg, amelyek szerint működtem, és ezek beváltak. Nagyon ritkán buktam le, hogy nem hallok, többnyire úgy néztem ki, mint egy átlagos halló.
Mindig mosolyogtam. Akkor is, ha halálosan untam, ha semmit nem értettem, és már haza akartam menni. Az utolsók között mentem haza ekkor is, hátha elcsípek még valami információmorzsát valahol a konyhában, ahová a házibulik szerveződtek. Meg azért is, mert ez is hozzátartozott az álcához.
A legnagyobb bulik a konyhában vannak – megfejtettük, miért!
„You'll Always Find Me in the Kitchen at Parties” – énekelte Jona Lewie angol énekes a '80-as években, mert már akkor is a konyha volt az univerzális buliközpont. De vajon miért? Mit tud ez a helyiség, amiért ennyire népszerű a mai napig? Magyarázatként természetesen számos elmélet született, íme!
Korábbi cikkünket itt olvashatjátok.
Társasági kaméleonná váltam
Bólogattam. Visszakérdeztem. El sem hinnétek, mennyire beválnak az olyan egyszerű kérdések, mint hogy: Tényleg? És aztán mi történt? Komolyan? És te mit éreztél? Az emberek szeretnek beszélni magukról. Persze közben fárasztó volt ez az egyoldalúság.
Én vittem a beszélgetés irányát. Így nem tudtak kérdezni, és úgy tűnt, mintha normális lennék. Teljesen átlagos.
Társasági kaméleonná váltam, aki szinkronban mozgott mindenkivel. Azt csináltam, amit a többiek. Ha koccintottak, koccintottam. Ha nevettek, nevettem. Ha táncoltak, utánoztam őket.
Nem töltöttem túl sok időt egy helyen, nehogy valakinek feltűnjön a játszmázás, ha pedig már kezdtem kiesni a szerepből, leléptem.
Néha elementáris erővel tört rám az érzés, miközben játszottam a szerepem, hogy mindjárt felböfögöm és a másik ölébe hányom az igazságot, mert ha nem, akkor megőrülök.
Éreztem, ahogy belülről rág az eltitkolt tény, hogy hemzsegnek bennem az igazságdarabkák, mint a kukacok. Olykor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha elmondanám, néha, ha egyedül voltam, hangosan kimondtam, de mindig visszatáncoltam. A képzeletemben mindig fagyott arcokat láttam, akik nem tudnak mit kezdeni velem. Már a gondolat is elborzasztott.
A titkok kimondódnak egyszer
Ma már nem akarok átlagos lenni. Egy titok, ha túl sokáig tartjátok magatokban, felemészt. Apránként felfal, felzabálja az energiakészleteiteket és az igazi éneteket is, a végén pedig nem marad belőletek semmi, amitől igazán önmagatok lehetnétek.
A titkaitok tesznek benneteket azzá, akik vagytok. Főleg, ha ki is mondjátok őket. Igen, lesznek emberek, akik nem tudnak vele mit kezdeni, de ez nem baj. Majd lesznek, akik viszont tudni fogják, hogy mit mondjanak nektek. Rájuk kell koncentrálnotok.
Amikor először kimondtam a titkom, úgy éreztem magam, mint részegen egy alapos hányás után: rögtön jobban lettem.
Az első gondolat, ami átcikázott az agyamon, hogy „úristen, ez ennyire jó érzés?”. Amikor pedig szembesültem az első kedves reakcióval, akkor feltettem magamnak egy kérdést: biztos, hogy ez olyan titkolni való dolog volt?
Nos, ezt a kérdést tegyétek fel magatoknak ti is, ha nagyon felemészt egy titok.
„Megkérdezték, miért megyek siketen újságírónak, hisz úgysem fog sikerülni” – Hallássérültként a VOUS-nál
Vasárnap este szikrázott a tűzijátékgyertya a VOUS első tortáján a Mester utcában, a The Baar bárpultján. Sokáig ragyogott, mindenki fotózott, szelfizett, én csak figyeltem. A torta rózsaszín volt, mint amilyenek a VOUS-lányok gondolatai, és finom, mint a lelkük. Egyévesek lettünk. Egy éve vagyok én is VOUS-lány.
Nem tudom, mikor, de az már biztos, hogy tönkrevágtuk a húsvétot. Nem ünneplünk már otthon, a hagyományok kiveszőben vannak, és azt sem tudnám már megmondani, mikor kezdtek zárt ajtókon kopogtatni a locsolkodók, de az biztos, hogy ez vezetett ahhoz, hogy a locsolók is inkább wellnesshétvégére mentek húsvétolás és locsolkodás helyett.
