Gyerekkorunkban imádtuk a meséket, bár később leszokunk róluk, most mégis előszeretettel nézünk meg felnőtteknek szóló animációs filmeket. A South Park és a Family Guy minden káromkodásával, nyersességével és politikai inkorrektségével már a mindennapjaink része, de amit most láttam a mozikban, azt el se hittem. A Virsliparti kiütötte a biztosítékot.
A képzeletnek csak a fantázia szab határt, igaz? Akkor a film rendezőinek eléggé elszabadulhatott a képzelőereje, szinte biztos, hogy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt lehettek, mert hihetetlen dolgokat álmodtak a mozivászonra. Életre kelt ételek, akiknek minden reggel a dalolászással indul a napjuk, és csak arra várnak, hogy a számukra istenként kezelt emberek elvigyék végre őket a szupermarket polcairól. Pedig nem is sejtik, hogy a legtöbbjük egy boldog konyhatündér, akik kegyetlenül vagdossák össze a virsliket.
De a történet nem ilyen egyszerű, az egész bonyodalmat egy öngyilkos mézes mustár okozza, aki visszatért az istenek „földjéről” és megtapasztalta a csúf valóságot. Bizony, minden ételnek vége lesz, ha egyszer a serpenyőbe kerül, még akkor is, ha kezdő van a konyhában.
Hihetetlenül komikussá válik az, hogy különböző szereplőkhöz – a főszereplő virslihez és a véres bosszúért áhítozó, tequilákat és szőlőleveket elpusztító intimzuhanyhoz – elvetemült, bátor és főleg a Seth Rogen-filmekből ismert emberek tulajdonságait társítják. Ráadásul még azt is elmesélik, hogy honnan valósiak. Egyszerűen komolyan veszi a néző, hogy ezeknek az ételeknek céljuk van, mégpedig, hogy kijussanak a külvilágba, vagy éppen vissza miután megtapasztalták a kegyetlenséget, amit velük művelnek.
A filmben nemcsak a poénok durvák és viccesek, hanem a jelenetek komolysága is: például, amikor bekövetkezik az öngyilkosság utáni katasztrófa és elszabadul a pokol. Kiszakadt liszteszsákok miatt a porfelhőben nem látni az összetört gyümölcslekvárokat, ahogy segítségért kiáltoznak, és a csúf banánt sem, aki a héjától megszabadulva fekszik holtan. Mint egy szörnyű háborús jelenet.
Egyszerűen egy idő után kénytelen lettem azonosulni az ételekkel, olyan valósnak tűnő problémákkal küszködtek, emberi tulajdonságokkal ellátva.
Maga a film nem lett volna olyan izgalmas és szórakoztató, ha nem fűszerezik meg (haha) a szereplőket kis extrákkal, és a taco se lett volna egy mexikói leszbikus, bátor taco, hanem csak egy sima nassolnivaló. Ódákat tudnék zengeni erről a filmről – pedig tényleg vannak alpári poénjai is –, de többet nem árulok el, inkább nézzétek meg ti is!
Nem sűrűn mondok a moziban olyat, főleg egy mesére, hogy fizetnék érte még egyszer, de ahogy ezt a megtelt moziterem és a hangos nevetés is mutatta, erre bizony beülnék másodszorra is.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
