Ma azt hiszem, hogy közelebb jutottam a megoldáshoz. Vagyis inkább ahhoz, hogy meghatározzam, mitől érzem jól magam a bőrömben. Elgondolkodtatott a terapeuta múltkori kérdése, az, hogy a munkahely váltása esetleg opció lehetne-e.

Egy hétig gondolkoztam rajta, de nem volt ínyemre a dolog. Mindennél erősebben éreztem azt, hogy ahol vagyok, az jó. Szeretem a kollégáimat, azt, hogy együtt ebédelünk, pontban fél 12-kor felállunk az asztaltól, elsétálunk a közeli Aranyhal étterembe, leülünk a piros-fehér kockás abrosszal terített asztalhoz. Szeretem azt a piros-fehér kockás terítőt. Anyám konyhájára emlékeztet.

Párterápia utáni monológok

Dani és Panni korábbi történeteit itt elolvashatjátok!

Szeretem azt is, hogy jól ismerjük egymást, beszélgetünk, és egy órára kitörhetek a problémák tengeréből. Csak én vagyok, az étel és a barátok. Mert azok.

Mindent tudunk egymásról. Szeretem azt, hogy tudom, jó vagyok abban, amit csinálok. Tudom, hogy a főnököm és a kollégáim is tudják. A munkahelyem egyszerűen olyan, mint a vaj, és én vagyok a kés: mindegy, hogyan mélyedek bele, beleillek. És ez jó. Nagyon jó. Nem akarom ezt eldobni.

Amin viszont elgondolkoztam, az a fizetésem. Tényleg jó lenne, ha többet kereshetnék. Utánanéztem a hasonló pozícióknak és munkaköröknek, és rájöttem, kicsit alul vagyok fizetve.

A kivitelezés nehezebb volt, mint a döntés. Izzadt a tenyerem, és szaporán szedtem a levegőt, amikor bementem reggel dolgozni. Amikor megérkezett a főnököm, felálltam, és az irodájához sétáltam, de mielőtt odaértem volna, irányt váltottam a mosdó felé. Hirtelen kétségeim támadtak afelől, hogy egyáltalán tényleg megérdemlem-e. Jogos-e egyáltalán a kérésem?

Próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy konfliktuskerülő vagyok, de a terapeuta finoman szembesített vele. A keresztkérdései sok dologra döbbentettek rá. Például, hogy szeretem a harmóniát és az egyensúlyt, és bármit megtennék azért, hogy ezt fenntartsam.

Azt hiszem, Pannival is ezért nem sikerült megbeszélnünk soha semmit. Inkább halogattam, magamba fojtottam a véleményem, csak hogy ne boruljon fel a mérleg két oldala. Azért nem vettem észre ezt az apró viselkedési mintázatot, mert ha Panni azzal szembesített, hogy képtelen vagyok beleállni egy konfliktusba, akkor számtalan példát hoztam fel, hányszor álltam már ki akár veszekedés szintjén másokért.

Igen, csakhogy azzal nem számoltam, hogy ezt azért csinálom, mert az az ő konfliktusuk, és nem az enyém. Hogy az ő problémáikat előbbre tartom a sajátjaiménál.

Valójában eléggé sokkolt, hogy mennyire nem tudok kiállni magamért. Nem csoda, hogy egyre dühösebb voltam Pannira, hiszen soha nem mondtam azt határozottan, hogy én fizetek, és soha nem harcoltam ki azt, hogy valami úgy legyen, ahogyan én akarom. Kizárólag csak dacosan hallgattam, puffogtam és támadtam, ha sarokba szorítva éreztem magam.

Nem tettem jól!

Forrás:

iStock

Ma sokat hallgattam. A kapcsolatunk mintázata úgy rajzolódott ki előttem a mai párterápián, hogy elakadt bennem a levegő. A terapeuta és Dani beszélgetését hallgatva rájöttem, mennyire rossz hatással voltam Danira.

Eddig is tudtam magamról, hogy elég határozott vagyok, és szeretem, ha úgy történnek a dolgok, ahogy én akarom, de ezzel úgy voltam, hogy ha valakinek ez nem tetszik, akkor majd szól. Csak azzal nem kalkuláltam, hogy egy konfliktuskerülőt sodor mellém az élet.

Ezt nem tanítják sehol, hogy ilyenkor mi van, pedig azt kívánom, hogy bárcsak. Akkor most nem fájna ennyire, hogy mekkora szerepem volt nekem is abban, hogy ide kerültünk.

Csak az ő életük arról szól, hogy egyensúlyoznak mások erői között. A támogató barátok általában háttérbe szorulnak náluk, és a poklok poklát járják meg, ha összekerülnek egy karakteresebb emberrel, például velem. Mert behódolnak. Bármennyire is dühösek, hogy döntéshelyzetre kényszerítjük őket, úgy vannak velünk, mint lepke a fénnyel: visszajárnak, mert ez izgalmas nekik.

Csak ugye, előbb-utóbb felőrlik őket a döntéshelyzetek, hogy megfeleljenek, és az egyensúlyt csak hazugsággal, meneküléssel és hallgatással tudják fenntartani. Mint Dani. Ezért nem jutottunk sohasem egyről a kettőre. Ezért éreztem gyakran úgy, hogy egy átláthatatlan fal van közöttünk, amin nem tudok átérni, nem tudom igazán megérinteni Danit.

Az igazi megértés viszont hiányzik belőlem. Úgy érzem, hogy becsaptak. Az rendben van, hogy Dani konfliktuskerülő, de szerintem ez nem mentség arra, hogy minden kommunikációs kezdeményezésem kudarcba fulladjon. Megerőltethette volna magát, hogy igazi beszélgetés alakuljon ki köztünk.

Haragszom rá.