Gyerekkora óta humorista akart lenni – igaz, azt nem tudta, hogy ez egy foglalkozás. Gyerekként úgy fogalmazott, Fábry Sándor szeretne lenni. Bár Fábry Sándor nem lett belőle, teljesült a kiskori álma: Kiss Ádámmal, az ország talán legnépszerűbb stand-uposával beszélgettünk.
Az lett belőled, aki lenni akartál: amit a stand-up területén el lehet érni, azt nagyon fiatalon elérted. Mi történt, amikor erre rádöbbentél? Mi tudott motiválni a továbbiakban?
Nálam elég hamar eljött az a pont, amikor már hozzám hasonlították az utánam következő új stand-uposokat, emiatt pedig tudatában voltam (és persze vagyok) annak, hogy nem mindegy, milyen színvonalú műsorral állok a színpadra.
Van az a helyzet, amikor hátrány, ha hamar eléred a céljaidat, ezért fontos volt, hogy ne a nevemet meglovagolva folytassam a munkát, hanem a műsorom minősége miatt hívjanak fellépni.
Hamar rájöttem, hogy meg kell tanulnom nemet mondani. Ha minden felkérésre és lehetőségre igent mondanék, kizárólag a munka töltené ki a napjaimat, így viszont egy idő után nem tudnék miről sztorizni a színpadon, hiszen nem érnének más ingerek.
A kiégés elleni harc szerves része a mindennapjaimnak. Minden évben visszavonulok pár hónapra, hogy feltöltődjek. Befelé is figyelnem kell ahhoz, hogy kifelé jól teljesítsek.
Illetve hozzá kell tennem, hogy a stand-up területén értem el nagyon hamar azt, amit akartam, de más dolgok is érdekelnek, és több területen is „kicsi” vagyok még. Írtam könyvet, kipróbáltam magam színészként, van kreatívirodám is. Próbálok több lábon állni, így mindig vannak előttem olyan célok, amik motiválnak.
Köztudott, hogy a magánéletedről nem szeretsz beszélni, a színpadon mégis sok dolgot elárulsz a történeteid révén. Hogy jelölöd ki a határaidat?
Nagyon sok munkám van abban, hogy a magánéletemet ne kelljen a nyilvánosság előtt élnem. Az első perctől fogva következetesen zárkóztam el bizonyos felkérésektől, például nem voltam hajlandó a feleségemmel bármilyen műsorban is megjelenni.
Ha az ember humorista, az őt körülvevő világról beszél. A családom önkéntelenül is részese lesz a történeteimnek, hiszen csak a saját életemről tudok hitelesen sztorizni. Arra azért figyelek, hogy nagyon privát dolgokat ne áruljak el magamról, de az belefér, hogy a feleségemről eláruljak ezt-azt.
Egy bulvármagazin viszont olyan részletességgel érdeklődne iránta, ami nekem már nem férne bele.
Az elértéktelenedés amúgy is nagy problémája egy ismert arcnak: aki mindenhol jelen van, arra nagyon könnyen ráunnak.
Azt hiszem, az a döntés, hogy megtartok magamnak egy szeletet az életemből, szakmai szempontból is szerencsésebb.
Ahogy mondtad, a téged körülvevő világról mesélsz. Úgy sejtem, ez a világ radikálisan megváltozott azáltal, hogy ismert lettél. Ez rányomja a bélyegét azokra a hétköznapi szituációkra, amikből korábban jó színpadi történetek kerekedtek?
Az emberek másként viselkednek velem, tehát ebből a szempontból valóban nehezedett az életem. Nem tudok már úgy elvegyülni a járókelők között, mint 10 évvel ezelőtt, pedig a legjobb témák tényleg az utcán hevernek.
Ha korábban felszálltam egy villamosra vagy bementem egy kocsmába, zajlott tovább az élet, és remek történeteket szedtem össze. Ez a vonat már elment, nem is tagadhatnám. Én mindig is inkább humorista akartam lenni, mint híres, de el kell ismernem, hogy ma már „kiköp” a társadalom. Én lettem „a csávó a tévéből”, akivel máshogy viselkednek, ha megjelenik valahol. Ha bevásárolni megyek, legalább egy ember régi ismerőseként vereget hátba, annak ellenére, hogy én magam nem ismerem az illetőt.
Manapság egy helikopterből kell kiugranom több ezer méter magasból, ha azt akarom, hogy legyen anyagom, mert az utcáról már nem tudok történeteket gyűjteni.
De például ezért is járok sokat külföldre, mert ott ugyanolyan lehetek, mint az összes többi ember.
Végigjártad a ranglétrát, gyakornokként kezdted, a színpadig jutottál. Szerinted fontos az alázat az érvényesüléshez?
Számomra Fábry Sándor volt az etalon. Az volt a célom, hogy a lehető legtöbbet szívjam magamba az ő tudásából, illetve ebből a műfajból, és ennek érdekében mindent meg is tettem, amit lehetett. 3 éve dolgoztam neki gyakornokként, amikor elindult a Showder Klub 2008-ban, és színpadra állhattam. Én akkor már két hónapja jártam fellépni a Félőrültek Fesztiváljára, aztán lement az első Showder Klub-os fellépésem a tévében, és a következő Félőrültek Fesztiválján a korábbi 2-3 jelentkezővel szemben hirtelen ott toporgott 60 fiatal. Mindannyian híresek akartak lenni, és biztosak voltak benne, hogy ők is meg tudják azt csinálni, amit a tévében láttak, mert a haverjaik szerint viccesek…
Sajnos a fiatalok hajlamosak azt hinni, hogy a stand-up egy könnyű műfaj a híressé váláshoz, hiszen nem kell tudni hozzá énekelni, nem kell tudni gitározni, csak kiáll az ember a mikrofonhoz, a közönség meg nevet. Ez nyilván nem így van – más egy baráti társaságban viccesnek lenni, és egészen más a színpadon érvényesülni. Gondolom, nem kell mondanom, hogy ez a hatvan fiatal ugyanazzal a lendülettel távozott, mint amivel érkezett. Nagyon sok múlik az ember hozzáállásán.
Ha valakit kizárólag a hírnév motivál, az nem lesz elég a hosszú távú sikerhez.
A Facebookon közel félmillióan követnek téged – ez, valljuk be, komoly erővel bír. Érzed az ezzel járó felelősséget?
Ez egy olyan követői bázis, amire sokan pénzkereseti forrásként tekintenének. Számomra viszont ez csak egy pluszlehetőség arra, hogy szórakoztathassam az embereket – ingyen. Tőlem azt kapják a követők, amit egy humoristától elvárnak: egy-két vicces posztot. Ennyi. Nincs „lájk, ha egyetértesz”, nincs adománygyűjtés, nincs reklám. Naponta hárítok el olyan cégeket, akik mindenféle termékkel szeretnének bombázni megjelenésért cserébe. Én inkább a minőségi, saját tartalomra koncentrálok.
Hálás vagyok, amiért ilyen stabil a közönségem, és jó látni, hogy a tizenéves kisfiútól kezdve a hetvenéves nagymamáig mindenki jót mosolyog azon, amit csinálok.
