Az egész egy örömhírrel indult 2012 nyarán, amikor kiderült, hogy felvettek a fősulira. Kis bökkenővel startoltam: rögtön el is veszett a felhasználónevem az elektronikus tanulmányi rendszerben. Még mielőtt bepánikolhattam volna, szerencsére azonnal a segítségemre sietett az új sulis csoportból egy srác – akit hívjunk most Ricsinek –, és megoldotta a problémámat. Akkor még nem gondoltam, hogy később ez az ember több kellemetlen percet/órát/hetet fog nekem okozni, mint hinném.

Ahogy online segítséget kaptam Ricsitől, rögtön egy barátkozós, csevegős embert ismertem meg a személyében – legalábbis azt hittem. Bejelölt Facebookon – igaz, még fotói sem voltak fent –, én pedig csak udvarias akartam lenni: ha már segített nekem, mi lehet abból, ha visszajelölöm – és mi lehet abból, ha visszaírok neki cseten, miután rám írt? Nem gondoltam, hogy lerázhatatlanná válik.

Oké, hogy akkor még szingli voltam, de nekem senki ne írogasson ilyeneket, főleg egy 40 perces „ismeretség” után.

Közöltem vele, hogy én nem szeretnék még kapcsolatot. Főleg ilyet nem… Megismersz a Facebookon, és hajrá, járjunk a semmibe! Mindig is csíptem az ilyen felfogású „férfiakat”. De őt nem érdekelte az álláspontom. Hol ide, hol oda akart volna menni, hol pedig az új okoskütyüjeivel akart elkápráztatni. De aki így nyomul, nyilván az ellenkezőjét éri el bárkinél, főleg, ha minden harmadik mondatában helyet kap a szex.

Forrás:

iStock

Letiltottam. Lehet, hogy gyerekes, de ha a szép szóból nem ért, akkor nincs mit tenni. A probléma jó ideig szünetelt. Én időközben összejöttem a barátommal, majd egyszer csak valaki bejelölt Facebookon. Annyit láttam a profilján, hogy a suliba jár és hogy több közös ismerősünk is van. Hát legyen, visszajelöltem. Két másodperc sem telt el, jött az üzenet:

Helló, emlékszel rám?

Igen, lányok! Ricsi megváltoztatta a nevét a közösségi oldalon. Csak azért, hogy rám tudjon írni, én meg szépen bekajáltam az egészet. Gyerekes volt, hogy letiltottam, de még gyerekesebb az ő húzása. Kezdődött minden elölről. Gondoltam, most könnyebb lesz. Csakhogy ő mindenáron ki akarta deríteni, hogy kivel járok, mivel ez nem volt közzétéve a közösségi oldalon. Nem tett le arról sem, hogy találkozzunk. Felajánlotta, hogy legalább a suli ebédlőjében igyunk meg együtt egy italt. Visszautasítottam, de tovább próbálkozott.

Hetekig nem voltam hajlandó megnyitni az üzeneteit, hátha észreveszi magát, ha már a letiltás nem hatott. De egyszer én vettem észre valami olyat, amit nem szerettem volna.

„Bárcsak az enyém lennél, E!” – írta nyilvánosan az idővonalán.

Ricsi kinyomozta, hogy kivel járok, ezt pedig a tudtomra is adta. Azt azért hozzátette, hogy csak megemlítette egy ismerősének, hogy szerelmes belém – nahát, így ismeretlenül –, aki valahonnan ismerte a nevemet, így megmondta neki, ki is a barátom. A poén az, hogy én ezt az informátort távolról sem ismertem és még most sem tudom, hogy ő kicsoda.

A barátom nem egy bepipulós típus, de ezek után nagyon kezdett elege lenni a csávóból. Az én kérésemre soha nem lépett semmit, mondtam, hogy majd megoldom a helyzetet. Közben kezdett fordulni a kocka: nem én voltam az a lány, akiért epekedik a titokzatos Ricsi. Én voltam a szemében A HIBÁS. A hibás azért, amiért neki nincs egy normális barátnője. Amiért nem tud más felé nyitni. Olyan „szép, kedves és szeretetreméltó”, nyomdafestéket nem tűrő üzeneteket kaptam tőle a végén, hogy biztos voltam benne, annyira mérges lett rám, hogy többet nem ír. Szép hosszú időre el is tűnt.

Ross Macdonald: Áldozat kerestetik

Forrás:

Alexandra

Majd egyszer csak, amikor nem számítasz rá… Szánalmas, de ismét beleestem a csapdájába. Megint bejelölt, ezúttal egy ismerősöm nevével. Ahogy visszajelöltem, megláttam a legutóbbi veszekedésünket a chat kisablakában. Mert nemhogy új fiókot csinált volna, ő csupán ismét nevet változtatott és csak így köszönt:

„Üdv újra!”

Azzal a lendülettel töröltem ki az ismerőseim közül, azóta pedig megszűntek a próbálkozásai. Egyébként alapjáraton kedves és barátságos volt velem. Az elején egész normálisan elbeszélgettünk komolyabb témákról. De valahogy sugárzott belőle az a szexéhség, ami kicsit félelmetessé tette az egészet. Ő még mindig olyan számomra, mint egy fantom.

Azóta sem tudom, hogy néz ki. De az biztos, hogy ő nem egyszer látott engem a suliban, ami kicsit para. Lányok, épp ezért, ha lehet, járjatok nyitott szemmel: ne csak felületesen nézzétek meg, kit igazoltok vissza!

És kedves Ricsi, ha véletlen idetévednél: én nem haragszom a kellemetlen percekért, hogyha továbbra is békén hagysz. Őszintén remélem, megtaláltad már azt a lányt, aki leköt és boldoggá tesz! Abban is reménykedem, hogy ez a cikkem nem hatalmaz fel téged az újabb felkeresésemre, mert nem fogok visszaírni.