Boronkay Péter, Sors Tamás, Illés Fanni, Adámi Zsanett, Lévay Petra. Ismerősek ezek a nevek nektek? Nos, ha nem, akkor ideje, hogy tudjatok róluk, és a többi parasportolóról is. Az olimpia és a sport nem csak Gyurta Danié, Cseh Lacié, és az ováció nem csak a Toulouse-ból nemrégiben hazatért magyar válogatottnak jár, hanem nekik is.
A végtaghiányos parasportoló, Lévay Petra úszóként kezdte. 2 évesen vitték le az uszodába gerincferdülés megelőzésének apropóján, de a gerinc nemhogy nem ferdült tovább, hanem erős úszóháttá vált. Versenyző lett, 100 méteres mellúszásban és 100 méteres pillangóúszásban remekelt, 16 évesen világcsúcsot úszott 200 méter mellen, 19 évesen bekerült az athéni paralimpia esélyes indulói közé, ám végül nem került be a csapatba. Tíz évre búcsút intett a sportnak, majd villámcsapás-szerűen visszatért a sport világába.
„Úgy döntöttem, hogy nem maradhat ki az életemből a paralimpia. Vagy legalábbis mindent, de mindent meg kell próbálnom még egyszer, hogy sikerüljön. Nem könnyen adok fel dolgokat, vagy fogadom el, hogy valamire nem vagyok képes” – mondja.
Az úszás helyett azonban mást választott, jelenleg – Lengyel Zsófi és Boronkay Péter mellett – a paratriatlon-válogatott tagja.
Mondhatjuk, hogy maximalista vagy?
Azt gondolom, igen.
Szerintem minden csak akarat és elhatározás kérdése, de azt is tudni kell elfogadni, ha valamiért mindent megtettünk, mégsem sikerül.
Nekem fontos, hogy egyenes gerinccel tudjak tükörbe nézni, és elmondhassam, a sportszerű viselkedés keretein belül mindent megtettem a győzelemért.
Amikor Dél-Afrikában versenyeztem márciusban, nagy célom volt, hogy legyőzzem az ukrán ellenfelem, aki korábban az Európa-bajnokságon megvert. Sajnos verseny közben elesett a biciklijével, így nem tudta befejezni a versenyt. Bár nyertem, nem esett jól. Nem így akartam őt legyőzni. Szerintem nincs annál szebb dolog, amikor a kemény és tisztességes munkát siker koronázza. Az olimpia pedig egy sportoló életében a csúcsesemény, szeretném átélni, főleg úgy, hogy egy paralimpián debütáló másik sportágban teszem ezt meg.
Izgulsz a riói paralimpia miatt?
Számomra még nem biztos a paralimpiai részvétel, június 30. és július 8. között derül ki, hogy kapok-e szabadkártyát, vagy sem, azaz hogy ott leszek-e Rióban. A várakozás időszaka van, sajnos már nem tudom befolyásolni a dolgokat, az utolsó versenyem május végén lement Lisszabonban.
A paratriatlonban – mint általában a parasportokban – különböző kategóriákban versenyzünk, a sérültség típusának megfelelően. Annyit tudunk, hogy a meghatározott 3 női és 3 férfikategóriában 30-30 fő lesz ott. Azt nem tudjuk, hogy melyik kategóriában pontosan hányan leszünk. Számomra és a válogatott többi tagja számára is rizikós a részvétel, 1-1 helyen fog múlni az ottlétem/létünk, a jelenlegi paralimpiai kvalifikációs listán elért helyezésünk alapján.
Te hogyan látod a parasportolók helyzetét Magyarországon? Én kicsit úgy érzem, nem kaptok olyan sok figyelmet és támogatást, pedig nektek például speciális eszközre is szükségetek lenne.
Valóban, még nem tartunk ott, ahol a nyugat-európai országok vagy Ausztrália. Ugyanakkor fejlődő tendencia figyelhető meg, például Illés Fanni úszót egyre több reklámban láthatjuk, vagy Sors Tamás is több helyen jelenik meg a médiában. Ettől függetlenül sajnos valóban vannak hiányosságok.
Én is szponzorhiányban szenvedek az eszközök terén, pedig egy ilyen technikai sportágban, mint a paratriatlon, ez különösen nagy hátrányt jelenthet az ellenfelekkel szemben.
A kerékpárom, Harcos, sajnos nem tartja a lépést az élvonalbeli versenyzők kerékpárjával. Rajtam kívül az ellenfeleim többségének elektromos váltó van a biciklijén, nekem pedig sajnos erre nincs keretem, mivel ez nagyjából 1 millió forintba kerülne. Nem beszélve arról, hogy nekem nincs külön edzőkerékpárom, ugyanazzal a biciklivel edzek és versenyzek is. Ezt persze lehet így is, de amikor másodpercek döntenek – ez is nyom a latban.
Mennyiben különbözik a te edzésed egy átlag triatlonistáétól?
A biciklimen van egy kiegészítő, amit apukám és a kollégái készítettek számomra. Ennek segítségével tudom 2 kézzel húzni a kormányt, de persze a hegyi pályákon nekem nehezebb dolgom van. Egyébként nincs sok eltérés, épekkel edzettem világéletemben, inkább az emberek hozzáállásával kell megküzdenem.
Nem nagyon feltételezik rólam, hogy versenyző lennék – ha van velem valaki, először inkább hozzá szólnak, legyen az akárki: édesanyám, a barátom vagy az edzőm.
Pedig azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy a saját sorsomról megvan a magam véleménye.
Hogyan kezeled ezeket a helyzeteket?
Nincs értelme nagyon kiakadni, helyükre kell tenni a dolgokat. Nyilván a sztereotípiák, tudatlanság miatt tesznek így sokan, szokatlan számukra a jelenség, de a következő alkalommal már másképp fognak hozzáállni a helyzethez.
Mi a kedvenc pillanatod a triatlonban?
A versenyeken a kerékpáros szakaszt szeretem a legjobban, mert az az erősségem, de az úszást is imádom. Nagyon szeretem nézni az üres medencéket, amikor tükörsima a víz, semmi nem töri meg a nyugalmát. Hegyi bringázás közben pedig jókat merengek, átgondolom az életem, azt, hogy miért és hogyan is kerültem oda, ahol éppen vagyok.
És hogy érzed, most jó helyen vagy?
Nagy vonalakban nem csinálnék másként semmit. Nemegyszer volt már olyan érzésem, hogy na, ez most életem meghatározó éve vagy élménye lesz… Ezt már többször is átéltem, és ez azt jelenti, hogy nem az emlékeimből élek, vagy azokon rágódom, hanem tényleg élem az életem. Másoknak is azt tanácsolom, hogy ők maguk alakítsák az életüket, mert fantasztikus érzés az, hogy nem a fejed fölött döntöttek rólad, hanem nagyon is erős beleszólásod volt a saját sorsod alakulásába. Ezért is élem meg kicsit nehezen ezt a jelenlegi helyzetet, mert most csak a várakozó szerepe az enyém.
És ha nem jön össze Rio, akkor hogyan tovább?
Ezzel az opcióval nem foglalkozom.
